– Háromszobás lakást ajándékoztok Katyának? Csak úgy? Anya, most komolyan beszélsz? – Anna olyan erősen szorította a telefont, hogy az ujjai már fájtak.
– Miért kiabálsz, Annácska? – az anyja hangjában megjelent az a jámbor felháborodás, amit mindig elővett, amikor érezte, hogy nincs igaza. – Katyusának és Misának szűk az egyszobás, ezt te is megérted.
– Nekem meg Szergyójával és két gyerekkel egy kétszobásban tágas?
– Neked legalább van az a kétszobásod! – az anya támadásba lendült. – Katya meg albérletben tengődik!
Anna lehunyta a szemét. A halántéka lüktetni kezdett. Mint mindig, gyerekkora óta, valahányszor a szülei újra megmutatták, ki az igazi lány a családban, és ki csak afféle félreértés.
– Anya, három évig gyűjtöttem az önerőre. Apa meg azt mondta, hogy a felnőtt gyerekek támogatása csak elkényezteti őket.
– Jaj, Annácska, hát már megint kezded… Katyusa más eset, ő a legkisebb.
A „legkisebb” már jóval harminc felett volt.
Anna kinyomta a hívást, és az ablakra meredt. Odakint egy szokványos moszkvai este hömpölygött: fények, autók, siető emberek. Valahol ott, Butovóban, a nővére, Katya, talán épp most választott tapétát az új lakásába. Ajándék a szerető szülőktől. Csak úgy. Mert ő a legkisebb.
Fél óra múlva Denis hívta.
– Hallottad? – kérdezte minden bevezetés nélkül a bátyja.
– A lakásról? Igen.
– És mit gondolsz, mit csináljunk?
Anna elmosolyodott. Denis mindig értett a jó kérdésekhez. De sosem tett semmit. Középső gyerek volt: beszorítva a lázadó nagytestvér és a kedvenc kicsi közé, kialakította a saját túlélési stratégiáját – hallgatni és nem kilógni.
– Mit javasolsz? Megint hallgassunk?
Denis felsóhajtott.
– Talán beszélhetnénk velük. Együtt?
– Denis, óvodába járunk? „Anya, apa, ez igazságtalan”?
– Akkor mit?
Anna a hűtőn lévő családi fotóra nézett. Anyu születésnapja. Mindenki mosolyog. Katya középen, átöleli a szülőket. Anna és Denis a széleken, mint statiszták egy idegen előadásban.
– Gyere át holnap. Beszéljünk. Van miről, te is tudod.
Denis egy üveg borral érkezett – mindig hozott valamit, mintha meg akarná váltani magát a látogatásért.
– Emlékszel, amikor tizennyolcadik születésnapomra egy enciklopédiát kaptam, Katyának meg a nagykorúságára autót?
– Emlékszem. Nekem meg egy láboskészletet. Praktikus volt, hiszen férjhez készültem.
Összenéztek.
– Tudod, mi dühít a legjobban? – Anna újratöltötte a borát. – Nem is az ajándékok. Hanem az, hogy ők őszintén nem látják a különbséget. Mintha ez teljesen normális lenne.
– Katya gyerekkorában beteges volt – Denis féloldalasan elmosolyodott. – Emlékszel erre a mantrára?
Beteges volt. Anna emlékezett. Ötévesen tüdőgyulladást kapott, és utána éveken át a tenyerükön hordták. A legkisebb minden szeszélyére volt egy egyszerű magyarázat:
– Meg kell értenetek, Katyusa gyenge.
– Azt javaslom, beszéljünk velük – mondta Denis. – Komolyan. Csak a tények.
– Tények? – Anna megrázta a fejét. – Rendben. Jöjjenek a tények. A te esküvőd: egy étkészlet a szülőktől. Katyáét teljes egészében ők fizették. Amikor nekem gyerekem született, azt mondták: „megoldjátok magatok, nem kértünk benneteket, hogy szüljetek”. Katya szült, anya két hétig nála lakott, főzött és dajkált. Folytassam?
– Elég – Denis a tenyerébe temette az arcát. – De talán, ha ketten…
– Azt mondják majd, hogy összefogtunk Katya ellen. Irigyek vagyunk, hálátlanok.
– És akkor hallgatunk tovább?
Anna felállt. A szomszéd szobában felnevetett a fia – a férje bizonyára megint grimaszolt neki. Normális család.
– Nem. Nem hallgatunk. Szombaton anya születésnapja van, emlékszel?
– És?
– Családi vacsora. Mindenki ott lesz. Ott fogunk beszélni.
A szülői lakást aznap anya híres sült libájának illata lengte be, a falakon Katya új fotói díszelegtek. Egy egész galéria: Katya kicsinek, iskolásként, menyasszonyként, gyerekkel. Anna ösztönösen kereste a saját képeit. Kettőt talált. Egy távoli sarokban.
– Anya! Denis! – anya kisuhant a konyhából az új ruhájában. – Hát ti miért gyerekek nélkül jöttetek?
– Anya, azt mondtad, ez felnőtteknek szóló vacsora – emlékeztette Anna.
– Igen, de Katyusa ugye Mashenkával van! Valakinek szórakoztatnia kell. Gondolhattatok volna erre.
Természetesen. Katyusára más szabályok vonatkoznak, hiszen ő a kedvenc.
Az asztalnál mindenki összegyűlt. Apa konyakot töltött, anya a salátákkal sürgött-forgott, Katya etette a kislányát, mintha észre sem venné, mi történik. A férje, Misa, lelkesen mesélt az új lakás felújításáról.
– Képzeljétek, tölgyfa parketta van! És kilátás a parkra!
Anna elkapta Denis tekintetét, ő alig észrevehetően bólintott.
– Apa, anya – kezdte Anna, igyekezve nyugodtan beszélni. – Szeretnénk beszélni.
– Igen? És miről? – anya azonnal gyanakodni kezdett.
– Katya lakásáról.
A nővére abbahagyta az etetést, Misa a telefonjába mélyedt.
– Mi a baj a lakással? – apa összeráncolta a homlokát.
– Miért neki igen, nekünk meg nem?
Anya széttárta a karját:
– Jaj, Istenem, Anna! Egy születésnapon akarod ezt megbeszélni? Direkt csinálod?
– Anya, mikor máskor beszéljünk mind együtt? Mindig csak ünnepekkor gyűlünk össze.
– Denis – fordult apa a fiához. – Neked is ez a kérdésed?
Anna visszatartotta a lélegzetét. Most Denis vagy mellé áll… vagy…
– Igen, apa. Nekem is kérdés. Ez igazságtalan.
Anya elsápadt.
– Ti most összebeszéltetek, vagy mi? A nővéretek ellen?
– Anya – szólalt meg Katya, és Anna meglepődött, mert a hangja bűntudatos volt. – Talán tényleg…
– Hallgass! – mordult rá az apa. – Ez nem rád tartozik!
– Hogyhogy nem rá tartozik? – Anna már nem tudta visszafogni magát. – Ez őt közvetlenül érinti! Katya, mondd őszintén: tényleg nem látod, hogy veled máshogy bánnak?
– Látom.
– Na tessék! – anya felugrott. – Elégedettek vagytok? Szándékosan kikészítitek a lányt!
– Anya, felnőtt vagyok – mondta halkan Katya.
– Számomra te mindig kicsi maradsz! Olyan beteges voltál, még most is félek!
– Ötéves volt, anya! – Anna is felállt. – Ez rengeteg évvel ezelőtt volt!
– Ne merjetek felemelt hangon beszélni az anyátokkal! – apa ököllel csapott az asztalra.
– Akkor mit tegyünk? Hallgassunk? Mint mindig? Katyának lakást adtok, autót, fizetitek a nyaralásait, bébiszittert a gyerekének! És nekem? Denisnek? Nekünk azt mondtátok, hogy a felnőtt gyerekek oldják meg maguk!
– Meg is oldjátok!
– Katya nem felnőtt?!
Denis felállt, és Anna vállára tette a kezét.
– Apa, anya, mi nem lakásokat kérünk. Őszinteséget akarunk. Ismerjétek el, hogy velünk máshogy bántok, és akkor lezárhatjuk ezt a kérdést.
– Badarság! – apa elvörösödött. – Ugyanúgy szeretünk benneteket!
– A szeretet és az igazságosság nem ugyanaz – szólalt meg hirtelen Katya.
Mindenki ránézett.
– Tessék? Mire gondolsz? – anya felugrott, majd visszahuppant a székére, mintha nem tartanák a lábai.
– Azt mondom, hogy nem egyformán szerettek minket. És ezt el kell ismerni.
– Katyuska, miket beszélsz te…
– Az igazat, anya. Nekem is rossz ettől. Szerintetek jó érzés annak lenni, aki miatt másokat megfosztanak?
Misa megköszörülte a torkát.
– Talán lefektetem Mashenkát?
– Ülj le! – mordult rá apa. – Ha már belekezdtünk, akkor beszéljük végig!
Csak két óra múlva jutottak a végére. Anya sírt. Apa ordított. Denis egy ponton indulni készült, de Anna visszatartotta. Katya váratlanul melléjük állt, amiért az anyjától árulással vádakat kapott. Mégis furcsa szövetség volt ez.
– Gondolkodunk rajta – mondta végül apa.
Anna bólintott. Mi mást tehetett volna?
Egy héttel később Denis üzenetet küldött: „A szülők vettek Katyának egy autót. Lakásavatóra.” Anna nem válaszolt.
– Ultimátumot adok – mondta Denisnek, amikor a kocsiról szóló hír után átjött hozzá. – Vagy elismerik, hogy nem volt igazuk, vagy megszakítom velük a kapcsolatot.
– Hiszen a szüleink…
– És akkor mi van? Denis, belefáradtam abba, hogy mentegetem őket, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne.
– És ha Katyát választják?
– Akkor legalább megtudjuk.
Vasárnap felhívta az anyját.
– Anya, beszélnünk kell.
– Annácska, már megint kezded…
– Egy órán belül ott leszek.
A szülei a nappaliban várták. Mindketten. Apa kőarccal ült, anya sírástól feldagadt szemekkel.
– Csak egyszer mondom el – kezdte Anna. – Szerethetitek Katyát jobban. Ez a ti jogotok. De akkor ne tegyetek úgy, mintha egy család lennénk. Ne várjátok el tőlem és Denistől, hogy boldog gyerekeket játsszunk. Ismerjétek el őszintén, és akkor elválunk. Többé nem jövök, és nem rontom el az ünnepeiteket a panaszaimmal.
– Anna! – zokogott fel anya.
– Vagy – folytatta Anna –, elismeritek, hogy igazságtalanok voltatok velünk. És megpróbáljátok jóvátenni. Nem lakásokkal és autókkal, hanem legalább egy bocsánatkéréssel.
Apa felállt.
– Ez zsarolás?
– Miért lenne az? Csak hozzatok döntést, ennyi az egész.
– Ezt többé nem hallgatjuk – mondta az apa. – Menj el, és ne gyere vissza, amíg bocsánatot nem kérsz a szavaidért.
– És miért kérjek bocsánatot?
– A pofátlanságért! A hálátlanságért!
Anna bólintott. Minden világos volt.
– Akkor minden érthető. Pont, ahogy sejtettem.
Denis az autóban várta.
– Na, hogy ment?
– Vége.
Az egész úton hallgattak. Aztán, már Anna háza előtt, Denis megszólalt:
– Veled tartok.
– Tessék?
– Ha te többé nem mész hozzájuk, én sem.
Anna átölelte a bátyját. Három hónappal később Katya üzenetet küldött: „A szüleink kérdezik, mikor kértek bocsánatot.”
