— Pénzt követsel az általam vásárolt élelmiszerekért? Csak nem hallottam félre valamit? – kérdezte az anyósától.
— Fogalmad sincs, amibe belekevertél! – az anyós szavaktól fulladozva bökött az asztal felé az ujjával. – Vendégeket hívtam, szégyenkeznem kell az emberek előtt, hát te mit hoztál ide?!
— Pontosan azt hoztam, amit kértetek. Élelmiszert – válaszolta nyugodtan Natália. – Csak kicsit olcsóbban.
— „Kicsit”! Hát te úgy döntöttél, hogy megszégyenítesz! Na, ide a pénzzel az élelmiszerért, de azonnal!
— Az élelmiszerért, amit én magam vettem? – Natália felvonta a szemöldökét. – Eredeti. Őszintén szólva, erre a fordulatra nem számítottam.
És az egész egy héttel ezen dobozok és ez a kiabálás előtt kezdődött. Csendesen, hétköznapian, egy kora vasárnapi telefonhívással. Natália mindig hitt abban, hogy mindent meg lehet oldani szépséggel.
Ő meg Anton négy éve éltek együtt. Nem tökéletesen, de egyenletesen, mint két fogaskerék, amelyek egymáshoz koptak és szinte nem is nyikorognak.
– Natas, hallod – Anton a konyhaajtóban toporgott. – Valerka most fejezte be az iskolát, most megy egyetemre. Anyósom ünnepet akar neki rendezni.
– Remek – tette le a csészét. – Valerka ügyes, őszintén. Hagyjuk ünnepelni.
– Aha. Csak anya azt kéri, hogy vegyél élelmiszert. Na, az asztalra.
– Én? – Natália elmosolyodott. – És miért nem te, drágám?
– Hát, a kezem foglalt – tárta szét a tenyerét, és horkantott. – Égess vasat, ne boltokba szaladgálj. Te vagy nálunk a listák és papírok mestere.
– Vashabony logika – nevetett fel. – Jól van, add ide a listát.
A lista egy perc múlva érkezett a telefonra. Natália olvasta, és lassan egyre magasabbra húzta a szemöldökét.
– Anton.
– Mi van?
– Ez nem lista. Ez egy nyilatkozat a családunk tönkretételére irányuló szándékról – fordította felé a képernyőt. – Kaviár, kettő. Tokhal. Sajt, ami drágább, mint a cipőm. Ezt láttad?
– Na, anya szereti a szépet – vakarta meg a tarkóját Anton. – Valerkának mégiscsak eseménye van.
– Valerkának eseménye van, de nekem kell fizetnem – sóhajtott Natália. – Egy hét múlva repülünk a tengerhez, elfelejtetted? Minden egyes rubelt a markomban tartok.
– Ugyan már – legyintett. – Vegyél valami egyszerűbbet, senki sem veszi észre.
– Ez aztán az okos gondolat – bólintott. – Ezért szerettelek beléd. Néha.
Még tartotta magát lágyan. Belül már bizsergett a rossz előérzet, de Natália hozzászokott ahhoz, hogy esélyt adjon az embereknek. Még azoknak is, akik ezt az esélyt már nem egyszer sárba tiporták.
– Csak anyámat figyelmeztesd – kérte.
– Minek? – lepődött meg Anton. – Megveszed – ott majd elintézzük. Ő olyan típus, aki hamar megbocsát.
– Hamar megbocsát – ismételte Natália. – Jó szó. Meglátjuk.
A boltban csaknem egy órát töltött. Tolta a kocsit a polcok között, és fejben kihúzta a szigorú lista pontjait, őszinte, emberi dolgokra cserélve azokat.
– Szóval tokhal – mormolta az orra alatt. – Hát vegyünk inkább egy jó heringet, és süssük meg. Senki sem hal meg.
Az eladónő ferde szemmel nézett a magában beszélő vásárlóra, de Natália csak rákacsintott.
– A gazdaságosság legyen takarékos – mondta vidáman. – Különösen egy héttel a tenger előtt.
Bőségesen bevásárolt mindent. húst, zöldséget, valamivel jobb sajtot, de aranycsillogás nélkül. Rendelt egy nagy, szép tortát bogyós gyümölcsökkel – Valerkának mégiscsak ünnepe van, nem kínszenvedése.
– Na, ez az asztal – nézett körül elégedetten a kocsin. – Laktató, finom, és nem megyek tönkre.
Az anyós otthonában kipakolta a csomagokat az asztalra, ha nem is hálát várt, de legalább egy bólintást.
– Megjött Natasenka – úszott ki a szobából az anyós, a kötényébe törölve a kezét. – Na, mutasd, mit vettél.
– Mindent megvettem – kezdte pakolni Natália. – A hús kiváló, friss. Zöldségek. Sajt. Rendeltem egy tortát – megnyalod után a tíz ujjadat.
Az anyós belenézett a csomagokba. Az arca minden másodpercben megnyúlt, mint a tészta, amelyet nem tudtak megtartani a kezükben.
– Ez mi? – kérdezte halkan.
– Élelmiszer – válaszolta ugyanolyan halkan Natália. – A lista szerint. Na, szinte.
– „Szinte”?! – húzta ki magát az anyós. – És hol a kaviár? Hol a tokhal? Hol a sajt, amit kértem?!
– Helyettesítő termékeket vettem – beszélt egyenletesen Natália. – Olcsóbbak, de nem rosszabbak. A vendégek jól laknak és elégedettek lesznek, ígérem.
– Elégedettek?! Hát kinevetnek! Én asztalt ígértem az embereknek, nem ezt a te nyomorúságodat!
– Ez nem nyomorúság – érezte Natália, hogy a türelem elkezd karcolni belülről. – Ez ésszerűség. Különböző dolgok, tudja.
– Ne okoskodj itt nekem! – bökött az anyós a csomagokra az ujjával. – Vidd el ezt a zabálnivalót, és hozd ide azt, amit parancsoltam!
– Vagyis mindezt kidobom, és újat veszek? – pontosított Natália, összefonva a kezét. – Hallja egyáltalán, amit beszél?
– Tökéletesen hallom! – emelte fel a hangját az anyós. – És mivel fukarkodtál, hát hozd a pénzt. A normális listáért. Készpénzben.
Natália megdermedt. Többször is átforgatta a hallottakat a fejében, ellenőrizve, hogy nem hallotta-e félre.
– Ön kérte, hogy vegyek élelmiszert? Én megvettem. És most pénzt követel tőlem ugyanazért? – kérdezte csodálkozva Natália az anyósát.
— Analógokat hoztam – mondta nyugodtan Natália. – Olcsóbbak, de nem rosszabbak. A vendégek jól laknak és elégedettek lesznek, ígérem.
— Elégedettek?! Hát kinevetnek! Én asztalt ígértem az embereknek, nem ezt a te nyomorúságodat!
— Ez nem nyomorúság – érezte Natália, hogy a türelem elkezd karcolni belülről. – Ez ésszerűség. Különböző dolgok, tudja.
— Ne okoskodj itt nekem! – bökött az anyós a csomagokra az ujjával. – Vidd el ezt a zabálnivalót, és hozd ide azt, amit parancsoltam!
— Vagyis mindezt kidobom, és újat veszek? – pontosított Natália, összefonva a kezét. – Hallja egyáltalán, amit beszél?
— Tökéletesen hallom! – emelte fel a hangját az anyós. – És mivel fukarkodtál, hát hozd a pénzt. A normális listáért. Készpénzben.
Natália megdermedt. Többször is átforgatta a hallottakat a fejében, ellenőrizve, hogy nem hallotta-e félre.
— Ön kérte, hogy vegyek élelmiszert? Én megvettem. És most pénzt követel tőlem ugyanazért? – kérdezte csodálkozva Natália az anyósát.
— Hát te hogy gondoltad?! – szinte visított az öregasszony. – Tönkretetted az ünnepemet, úgyhogy fizess! Tudom, hogy van pénzed, Antoska mindent elmesélt! A tengerhez készülnek, úrnők!
— Ó, szóval így állunk – bólintott lassan Natália. – Akkor jelentette. Ügyes, persze, a fiacskám. Az év informátora.
— Ne magyarázkodj! – lépett közelebb az anyós, szavait szórva. – Ha van pénz az üdülőhelyekre, lesz az asztalra is! Ide a pénzzel, mondom!
— Tudja, van egy ilyen gondolat – beszélt nagyon higgadtan Natália. – „Aki a kevésért nem hálás, az a sokért sem érdemli meg.” Én hoztam egy egész asztalravalót. Maga meg itt áll, és felárat követel a saját kapzsiságáért.
— Te neveztél engem kapzsinak?! – akadt el a lélegzete az anyósnak. – A saját házamban?! Anton! Anton, gyere ide, hallod, hogy gyaláz meg a feleséged?!
Anton előjött a folyosóról, ahol – ítélve az eseményekből – mindent tisztán hallott, de nem siesdett előbbre.
– Na, nyugalom, nyugalom – szólalt meg békülékenyen. – Hát miért akadtatok ki ennyire? Csak itt az ünnep.
– Ünnep – ismételte meg visszhangként Natália. – Tényleg. Mondd csak, drágám, te érted, hogy mi történik itt?
– Hát, anyu elszomorodott – mormolta Anton. – Ő szépet akart.
– Azt akarja, hogy kétszer fizessek ugyanazért az asztalért – pontosított Natália.
– Elég, elég, majd én elintézem. Mennyi kell oda, anyu? – nyúlt a zsebébe.
– Anton, meg ne merd – mondta halkan Natália.
De ő már számolta is a bankjegyeket. És határozottan nem azt az összeget számolta, ami a listán szerepelt.
– Fogd csak – nyújtotta át a pénzt az anyjának. – Na, itt van egy kis tartalékkal. Vegyél, amit akarsz, csak ne veszekedjetek.
Natália a kezeit nézte. Kétszer annyit adott oda, mint amennyibe az egész értékes listája került.
– Hát ez a fiú! – virult fel azonnal az anyós, elrejtve a pénzt a köténye zsebébe. – Ez aztán a férfi, nem a te fukarságod, Natasa. Tanulj a férjedtől nagylelkűséget.
– Ó, tanulok – szűrte a fogai között Natália. – Sok újat tanultam.
Otthon Anton úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Fütyörészett, csörögtek a kulcsai, benyúlt a hűtőszekrénybe.
– Hát te miért sértődsz meg? – vetette oda a válla fölött. – Ugyan már, pénz.
– „Ugyan már” – ismételte meg Natália. – Anton, te egyáltalán tudod, hogy mennyit adtál oda neki?
– Hát valamennyit – rántotta meg a vállát. – Anya nem sajnálja tőlünk. Ő nevelt minket.
– Téged nevelt – igazította ki Natália. – És az eredményt elnézve, helyenként átesett a ló túl oldalára.
– Beszélj szebben az anyámról – húzta össze a szemöldökét.
– Te meg beszélj szebben a mi szabadságunkról – ült le vele szembe. – Nyisd meg a kártyát, drágám. Nézd meg, mi maradt ott.
Anton kelletlenül előhúzta a telefonját, nyomkodta egy darabig. Az arca szeme láttára savanyodott el.
– Hát… nem sok – préselte ki magából.
– „Nem sok” az mennyi? – húzta össze a szemét Natália. – A reptéri taxira futja? Vagy már gyalog menjünk?
– Ideslušaj, nu ne dramatiziraj… Figyelj, na, ne dramatizáld túl – tette le a telefonját. – Kölcsönkérünk valakitől. Vagy felveszünk egy hitelt, nem nagy ügy.
– Hitelt – nevetett fel halkan Natália. – Zseniális. Adtál az anyádnak egy heringért kétszeres árat, és most nekem kell fizetnem, adósságból?
– Nem a heringért, hanem testvérem ünnepéért! – lobbant fel ő is. – Különben is, te vagy a feleségem, szóval a kiadásaink közösek!
– Ó, most már közösek – bólintott. – És amikor a pénzt a zsebébe gyűrted, akkor éppen kiéi voltak?
– A tieid! A tieid, elégedett vagy?! – emelte fel a hangját. – De hát úgysem szegényedsz el, mindig van tartalékod! Te vagy nálunk a papírok embere, nálad minden be van osztva, minden ki van számolva!
– Pontosan ezért volt egyáltalán szabadságunk – vágta rá Natália. – Amíg te „nem voltál fukar” más kontójára.
– Tudod, mi az egészben a legviccesebb? – kérdezte, hátradőlve a szék támlájának.
– Na, lepj meg – morgolódott Anton.
– Őszintén azt hiszed, hogy nemesen cselekedtél – mondta. – Hogy nagylelkű férfi voltál. A valóságban viszont mások kezével voltál nagylelkű. Ezt, drágám, teljesen más szóval illetik.
– Mégpedig? – húzta össze a szemét.
– Pofátlanságnak – felelte egyszerűen Natália. – Meg még egy kis gyávaságnak. Jobban megijedtél mama ordításától, mint a mi közös jövőnktől.
– Ugyan már, mit értesz te ehhez! Én a családért aggódom! Te meg csak a bőröndjeidre gondolsz!
– Arra az emberre gondolok, aki minden alkalommal, amikor választania kell köztem és mama között, a mama kötényét választja – mondta Natália. – És tudod mit, azt hiszem, kigondoltam a magamét.
– Miféle utalások ezek? – lett gyanakvó.
– Semmiféle utalás – kelt fel. – A jegyeket megvettük. Az egyik biztosan elrepül. Találd ki három próbálkozásra, hogy kié.
– Nem merészelsz egyedül elrepülni – horkantott fel.
– Drágám, én sok mindenhez értek – mosolygott Natália. – Többek között tíz perc alatt bepakolni egy bőröndöt. Tapasztalat, tudod.
—
A tengerhez Natália egyedül repült el. Nyugodtan, egyetlen bőrönddel és könnyű fejjel.
– Biztos vagy benne, hogy így kell? – kérdezte a barátnője videóhíváson keresztül, miközben Natália egy napernyő alatt feküdt.
– Teljesen – kortyolt bele a poharából Natália. – Itt egy hét alatt többet pihentem, mint négy év házasság alatt.
– És Anton?
– Anton meg írogat. Hol azt, hogy „gyere vissza”, hol azt, hogy „nem voltál igazad”, hol meg azt, hogy „mama üdvözletét küldi”.
– És mit válaszolsz?
– Semmit – nevetett fel Natália. – Süttetem a hátamat és az örökkévalóságon gondolkodom. Például azon, hogy kinek a lakása ez, egyáltalán.
– Hogyhogy?
– Úgy ahogy van – kacsintott be a kamerába. – De erről majd később. A meglepetésnek meg kell érnie.
Napbarnítottan, kipihenten és nagyon határozottan tért vissza. Semmi düh az arcán – csak egy tiszta terv a fejében.
Otthon üres volt a lakás. Anton, ahogy Natália előre sejtette, az anyjánál húzta meg magát, nyalogatva a sebeit, és a „szívtelen feleségre” panaszkodva.
Nem várta meg a visszatérését. Előhuzott három dobozt, és módszeresen, szépen belepakolta az összes holmiját.
– Ingek – mondogatta magában. – Farmernadrágok. Kabát. Ja igen, a kedvenc papucsai. Hogy is lehetne papucs nélkül.
Még a zoknikat is párosával rakta össze – a rend tiszteletéből. Aztán hívott egy futárt.
– Vegyen el három dobozt – mondta. – A címet diktálom. A címzett: Anton. Igen, személyesen kézbe, feltétlenül.
Miután elküldte a holmikat, írt egyetlen rövid üzenetet, és letette a telefont. Most már nem volt hova sietnie.
A futár az anyós házához érkezett a családi ebéd tetőpontján, amikor Anton éppen sokadszorra esküdözött arra, hogy „helyreteszi a feleségét”.
– Anton? – nézett a fuvarlevélre a futár. – Három doboz magának. Írja alá.
– Milyen dobozok? – zavarodott meg az illető. – Én semmit sem rendeltem.
– Feladó: Natália – olvasta a futár. – Személyes holmik. Írja alá itt.
Anton az előszobában kinyitotta az első dobozt. Az ingei. A nadrágjai. A papucsai. Párosával összehajtogatott zoknija.
– Mi ez? – súgta rekedten.
– Ez, fia – úszott ki a folyosóra az anya, de elakadt a szava. – Ez… ez mit jelent?
Abban a pillanatban Anton zsebében csippent a telefon. Egyetlen üzenet. Egyetlen szó.
„Válás.”
– Válás? – meredt bután a képernyőre Anton. – Ő… kidobott engem? A saját lakásomból?!
– Kinek aéból? – kapta el a karját az anyja. – Anton, kinek a lakásából?!
– A miénkből! Az enyimből! – hadonászott az előszobában. – Négy éve lakom ott!
– Lakom – hallatszott egy nyugodt hang a bejárattól.
Natália az anyós házának ajtajában állt, ahová ugyanez a futár kedvesen beengedte. Nyugodtan, lebarnulva, egy enyhe mosollyal az arcán.
– Lakom – ismételte meg. – Pontosan. Laktál. De most már nem.
– Te… hogy kerülsz ide?! – akadt el Anton lélegzete. – Nincs jogod kidobni engem!
– De van – támaszkodott a félfának Natália. – Teljesen. Tudod, drágám, a lakás, amelyben „laktunk”, sosem volt sem a miénk, sem a tiéd. Az én édesanyám tulajdona.
Az anyós megdermedt.
– Hogyhogy a nagymamáé… azaz az anyósodé? – hörögte. – Hát azt mondtad, fia, hogy a tiétek a lakás! Hogy te értél el mindent egymagad!
– Én… én azt hittem… Natas, te is mondtad, hogy…
– Én azt mondtam, „a mi otthonunk” – emlékeztetett lágyan Natália. – Otthon, igen. De a papírok – mama tulajdonai. Íme az a titok, amit te, drágám, négy év alatt sem méltódtál tisztázni.
– Szóval ezért voltál olyan nyugodt – suttogta Anton. – Végig tudtad.
– Persze, hogy tudtam, nem vagyok hülye – rántotta meg a vállát Natália. – Csak amíg ember voltál, ennek nem volt jelenttsége. Amint elkezdted a pénzemet a mama kötényébe dugdosni, azonnal lett.
– De… de hová menjek most? – nézett hátra a dobozokra.
– Na, itt minden logikus – bólintott az anyós felé Natália. – Mama olyan büszke volt rád, úgy dicsérte a „sikeres fiát”. Hát akkor most örüljön is neki. Hazatért a felnőtt kisfiú.
– Hozzám?! – csapta össze a kezét az anyós. – Véglegesen?! És hát… hát én azt mondtam az embereknek, hogy ő…
– Hogy sikeres és önálló? – kuncogott Natália. – Igen. Tudom. Milyen kínos lett, mi?
– Várj, várj – kapta a fejét Anton. – Ez valami hiba. Mindent jóváteszünk. Beszélek az anyáddal, én…
– Az én anyámmal már beszéltem – szakította félbe Natália. – Ő tisztában van az élelmiszerekkel kapcsolatos egész történettel. Meg a dupla összeggel is. Sőt, azzal az ajánlattal is, hogy vegyél fel hitelt, hogy kifizesd a saját „nagylelkűségedet” és a mamád kapzsiságát. Nagyon figyelmes hallgató volt.
– És mit mondott? – hajolt előre az anyós, még mindig valamiben bízva.
– Azt mondta, hogy egy élősködő vejét sem akarja többé látni a lakásában – tárta szét a kezét Natália. – Szó szerint. Én csak a végrehajtó vagyok, tudják jól, én pontos vagyok a papírok terén.
Anton leült a saját holmiját rejtő dobozra. Hol a feleségére, hol az anyjára nézett, és nem tudott összerakni a fejében két egyszerű tényt.
Hogy a lakás nem az övé, tehát nem is a feleségé. És hogy a felesége nem fog visszatérni.
– Ezt nem teheted velem – préselte ki végül. – Ez aljas dolog. Valami élelmiszerek miatt…
– Nem az élelmiszerek miatt – rázta meg a fejét Natália. – Hanem azért, mert az élelmiszerek mögött egy ember rejtőzik. És én végre megláttam, hogy pontosan miféle is.
– Megváltozom!
– Az emberek nem ijedtségtől változnak meg – mondta. – Lelkiismerettől változnak. A lelkiismeretedet meg, drágám, úgy tűnik, a mama kötényében hagytad a pénzemmel együtt.
Letette a szekrénykére a lakáskulcsokat – a sajátját, a feleslegeset, a másodikat.
– A kulcsokat itt hagyom, hogy elvihesd a maradékot. Leltár szerint. Egyetlen látogatás, jelenlétemben.
– Leltár szerint – ismételte meg tompán Anton.
– Hát én pontos vagyok – mosolygott Natália.
– Natasenka, hát beszélgessünk emberi módon – simogató hangra váltott hirtelen az anyós. – Nem vagyunk mi idegenek. Hát összevesztünk, akivel nem esik meg. Add vissza a pénzt az üdülésért, a fiam meg visszahozza az élelmiszert… azaz…
– Adják vissza a dupla összeget, amit a fiacskám nektek adott – vágta rá azonnal Natália. – Aztán majd beszélünk.
– Milyen összeget?! – dühödött fel azonnal az anyós. – Semmit sem kaptam! Az ajándék volt!
– Hát az nagyszerű – tárta szét a kezét Natália. – Ajándék. Én meg most adósságba kellett volna keveredjek egy ajándék miatt. Köszönöm, minden tiszta.
Megfordult az ajtó felé. A küszöbön még egyszer hátranézett, végigmérve a két tanácstalan alakot.
– Egyébként a torta nagyon finom volt – mondta. – Az a olcsóbb. A barátnőm küldött egy fotót az ünnepről. A vendégek öt perc alatt behabarcsolták. Szóval feleslegesen aggódtak a tokhal miatt.
– Natas! – kiáltott utána Anton. – Natasa, állj meg! Hát ez… ez igazságtalan!
– Igazságos – válaszolt hátra sem nézve. – Utolsó fillérig.
Az ajtó becsukódott. Anton a saját dobozain ült, mellette állt az anyja, aki nem tudta, mit is mondjon.
– Fiam – suttogta végül. – Hát… hát mit mondok az embereknek?
– Semmit se mondj – felelte tompán Anton. – Hallgass legalább most.
A telefon képernyőjét nézte, ahol még mindig égett egyetlen szó. Rövid, egyenes, egyetlen felesleges betű nélkül. És sehogy sem tudta elhinni, hogy ez pont vele történt meg – azzal, aki annyira biztos volt abban, hogy a lakás, a pénz és a feleség soha nem megy el tőle sehová.
Natália pedig könnyedén lépdelt le a lépcsőn.
– Na, elküldted? – kérdezte a telefonban a barátnője.
– El – lépett ki az utcára Natália. – Három doboz, zoknik párosával. Meg egyetlen szó.
– Nem bánod?
– Tudod – mosolygott Natália –, egyetlen dolog miatt bánkódom. Hogy nem repültem el a tengerhez hamarabb. Úgy öt évvel.
Zsebre dugta a telefont, és előrenézett, nem pillantva vissza. Előtte volt a lakása, a rendje és az élete. Végre csak az övé.
