– Hol vagyok? Elvesztél? Én viszont a tengeren vagyok! Te meg ülj csak otthon a unokaöcséiddel meg unokahúgoddal – jelentette ki Inga, és azonnal letette a telefont.
Nyikita hetente kétszer látogatta az édesanyját, jóllehet már három éve nős volt. Tamara Igorevna mindannyiszor ugyanúgy fogadta: egy kedves szóval és a tűzhelyen kihűlt teával, amelyet elfelejtett megmelegíteni. Azon az estén azonban másképp viselkedett: sürgölődött, igazgatta az asztalkendőt, mintha csak erőt gyűjtene valamihez.
– Nyikituska, ülj le, ülj le – mondta, miközben odébb tolta a sámlit. – Beszélnem kell veled.
– Na, megint kezdődik – mosolyodott el a férfi. – Ha így összekulcsolod a kezed, az azt jelenti, hogy most kapni fogok a fejemre.
– Ugyan, nem kapsz te semmit – sóhajtott az anyja. – Larisszáról szeretnék beszélni.
– A húgomról? Mi történt?
Tamara Igorevna leült vele szemben. Nem kezdte el rángatni az abrosz szélét, egyszerűen csak összekulcsolta a tenyerét.
– Semmi sem történt. Épp ez a baj, hogy már hány éve semmi sem változik nála. Egyedül nevel két gyereket, azt sem tudja, hol a világ.
– Anya, tudom – mondta lágyan Nyikita. – Segítettem neki a felújításban is, meg vettem Gosának egy biciklit.
– A bicikli az szép dolog – bólintott az asszony. – De tudod-e, hogy a mi városunkon, a dácsán és Szocsin kívül még sehol sem járt?
– Milyen Szocsin?
– Hát azon az egyetlenegyen. Akkoriban megnyerte az olimpiát, még kislány volt, és a győzteseket elvitték a tengerhez. Ennyi volt az összes tengere, fiam. Egyetlenegyszer, az egész életében.
Nyikita hallgatott, közben a kihűlő teában forgatta a kanalat.
– Úgyis sejtem, mire akarsz kilyukadni – mondta végül.
– Hiszen te is útra akarsz kelni Ingával. Te magad mesélted – kezdte óvatosan Tamara Igorevna. – Hát, ha úgy adódna, nem vihetnéd magaddal Larisszát a gyerekekkel? Hadd lássák ők is a tengert.
– Anya, ezt nem gondolod komolyan – rázta meg a fejét a férfi. – Van egy technikai eszközökre felvett hitelem is, meg a munkám is a fejem felett jár. Két személyre foglalni egy utat az egy dolog, de ötre…
– Nem erőszakoskodom – mondta gyorsan az asszony. – Csak arra kérlek, gondold át. Gondold át legalább egy picit, jó?
– Gondolkodni mindig kész vagyok. A gondolkodás a legolcsóbb szórakozás, azért még nem kell külön fizetni.
– Hát akkor gondold át. Én meg adok neked rendes teát, ez itt teljesen kihűlt.
Nyikita felállt, és átment a régi szobájába. Itt még mindig ott lakott a gyermekkora – a megkopott könyvek, a polc, amelyen egymás mellett álltak az ő és Larissza serlegei. Végigsimította az ujjával a könyvek gerincét, és hirtelen eszébe jutott, hogy a húga, aki fiatalabb és vékonyabb volt nála, sokkal jobban izgult, mint ő maga, amikor nem tudta betéve a verset az órára.
Arra is emlékezett, hogy elsőként éppen neki mesélt az első szerelméről, és nem fordítva. Meg arra is, amikor a lány egyszer odarohant hozzá sápadtan, boldogan, és suttogva elújságolta, hogy gyermeket vár – még mielőtt az anyjuk megtudta volna. Mindig ők ketten voltak egymás első hallgatóságai.
Nyikita kiment az udvarra, hogy kifújja magát. A hintán az unokaöccse és az unokahúga ültek: Gosa elmélyülten húzogatta a ceruzát egy papírlapon, Szonya pedig a hinta láncába kapaszkodva kukucskált a válla fölött.
– Gosa, a delfinek egészen odúsznak a parthoz? – kérdezte Szonya.
– Aha – felelte fontoskodva a kisfiú. – Itt lesz a tenger, csupa kék. Ide meg majd rajzolok piramisokat, Nyikita nagybácsi mindent megmutat nekünk.
– Adnak ott fagyit is?
– Ott mindent adnak, te kis hanta. A nagybácsi megígérte.
Nyikita mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a papírlapon megszületik egy görbe, naiv álomtérkép – egy kék folt, a piramisok háromszögei, a delfineket jelző vonalkák. Megértette, hogy az anyja már régen mindent megbeszélt a lányával, sőt, talán még az unokáknak is elénekelte, hogy a nagybácsi elviszi őket a tengerhez. A gyomrában feltámadt a düh: íme, így, csendben, lopakodva beszorították egy sarokba mások reményével.
A vártnál is hirtelenebbül ment vissza a házba.
– Anya, te már mindent megígértél Larisszának a nevemben, igaz? – kérdezte, miközben igyekezett nyugodtan tartani a hangját. – A gyerekek ott rajzolják a térképet, a delfineket várják.
– Nyikituska… – az asszony bűntudatosan elfordította a tekintetét. – Csak céloztam rá. Egy picit.
– A te „egy picit” dolgoknak mindig megvan a következménye.
Kiment a tornácra, és feltárcsázta a húgát.
– Larissza, szia. Mondd meg őszintén: beszélgetett veled az anyja a tengerről?
A vonal túloldalán csend lett, majd a húga halkan így szólt:
– Ne haragudj. Csak utalt rá, hogy te mintha meg akarnád mutatni a gyerekeknek a tengerpartot. Először el sem hittem.
– És ki mesélt a gyerekeknek a delfinekről?
– Gosa találta ki magától – bizonytalanodott el a hangja. – Most már el sem engedi ezt a térképet a kezéből.
Nyikita lehunyta a szemét, elszámolt háromig. Nagyon is jól tudta: a húga a kiadásaival és a két gyerekével még vagy tíz évig nem jut el a tengerhez.
– Na jó – mondta. – Beszélek a feleségemmel. Semmit sem ígérek, de beszélek vele. Csak Gosának még ne erősítsd meg a piramisokat, hátha mégsem jön össze.
– Köszönöm – suttogta Larissza, mire Nyikita hallotta, hogy a lány elsírja magát. – Köszönöm, testvérkém.
Otthon Inga hideg dühvel fogadta a hírt. A szoba közepén állt összefont karral, és úgy nézett a férjére, mintha az éppen azt javasolta volna, hogy költözzenek be egy barlangba.
– Szóval jól értettem – szűrte a fogai között. – Te át akarod alakítani a szabadságunkat egy gyerektáborrá az unokaöccseiddel meg a koldusszegény húgoddal?
– Inga, végy vissza – mondta nyugodtan Nyikita. – A húgom nem koldus, hanem fáradt. Ez két különböző kategória.
– Jaj, csak ezt ne kezdd! Főszezon van, az árak az egekben! Felesleges szájak, felesleges pénzkidobás! Nekünk ez egy romantikus utazás, te meg ide akarod cipelni az egész cigánytábort!
– A cigánytábor erős kifejezés. Két gyerek meg egy felnőtt.
– Hol vagyok? Elvesztél? Én viszont a tengeren vagyok! Te meg ülj csak otthon a unokaöcséiddel meg unokahúgoddal – jelentette ki Inga, és azonnal letette a telefont.
Nyikita hetente kétszer látogatta az édesanyját, jóllehet már három éve nős volt. Tamara Igorevna mindannyiszor ugyanúgy fogadta: egy kedves szóval és a tűzhelyen kihűlt teával, amelyet elfelejtett megmelegíteni. Azon az estén azonban másképp viselkedett: sürgölődött, igazgatta az asztalkendőt, mintha csak erőt gyűjtene valamihez.
– Nyikituska, ülj le, ülj le – mondta, miközben odébb tolta a sámlit. – Beszélnem kell veled.
– Na, megint kezdődik – mosolyodott el a férfi. – Ha így összekulcsolod a kezed, az azt jelenti, hogy most kapni fogok a fejemre.
– Ugyan, nem kapsz te semmit – sóhajtott az anyja. – Larisszáról szeretnék beszélni.
– A húgomról? Mi történt?
Tamara Igorevna leült vele szemben. Nem kezdte el rángatni az abrosz szélét, egyszerűen csak összekulcsolta a tenyerét.
– Semmi sem történt. Épp ez a baj, hogy már hány éve semmi sem változik nála. Egyedül nevel két gyereket, azt sem tudja, hol a világ.
– Anya, tudom – mondta lágyan Nyikita. – Segítettem neki a felújításban is, meg vettem Gosának egy biciklit.
– A bicikli az szép dolog – bólintott az asszony. – De tudod-e, hogy a mi városunkon, a dácsán és Szocsin kívül még sehol sem járt?
– Milyen Szocsin?
– Hát azon az egyetlenegyen. Akkoriban megnyerte az olimpiát, még kislány volt, és a győzteseket elvitték a tengerhez. Ennyi volt az összes tengere, fiam. Egyetlenegyszer, az egész életében.
Nyikita hallgatott, közben a kihűlő teában forgatta a kanalat.
– Úgyis sejtem, mire akarsz kilyukadni – mondta végül.
– Hiszen te is útra akarsz kelni Ingával. Te magad mesélted – kezdte óvatosan Tamara Igorevna. – Hát, ha úgy adódna, nem vihetnéd magaddal Larisszát a gyerekekkel? Hadd lássák ők is a tengert.
– Anya, ezt nem gondolod komolyan – rázta meg a fejét a férfi. – Van egy technikai eszközökre felvett hitelem is, meg a munkám is a fejem felett jár. Két személyre foglalni egy utat az egy dolog, de ötre…
– Nem erőszakoskodom – mondta gyorsan az asszony. – Csak arra kérlek, gondold át. Gondold át legalább egy picit, jó?
– Gondolkodni mindig kész vagyok. A gondolkodás a legolcsóbb szórakozás, azért még nem kell külön fizetni.
– Hát akkor gondold át. Én meg adok neked rendes teát, ez itt teljesen kihűlt.
Nyikita felállt, és átment a régi szobájába. Itt még mindig ott lakott a gyermekkora – a megkopott könyvek, a polc, amelyen egymás mellett álltak az ő és Larissza serlegei. Végigsimította az ujjával a könyvek gerincét, és hirtelen eszébe jutott, hogy a húga, aki fiatalabb és vékonyabb volt nála, sokkal jobban izgult, mint ő maga, amikor nem tudta betéve a verset az órára.
Arra is emlékezett, hogy elsőként éppen neki mesélt az első szerelméről, és nem fordítva. Meg arra is, amikor a lány egyszer odarohant hozzá sápadtan, boldogan, és suttogva elújságolta, hogy gyermeket vár – még mielőtt az anyjuk megtudta volna. Mindig ők ketten voltak egymás első hallgatóságai.
Nyikita kiment az udvarra, hogy kifújja magát. A hintán az unokaöccse és az unokahúga ültek: Gosa elmélyülten húzogatta a ceruzát egy papírlapon, Szonya pedig a hinta láncába kapaszkodva kukucskált a válla fölött.
– Gosa, a delfinek egészen odúsznak a parthoz? – kérdezte Szonya.
– Aha – felelte fontoskodva a kisfiú. – Itt lesz a tenger, csupa kék. Ide meg majd rajzolok piramisokat, Nyikita nagybácsi mindent megmutat nekünk.
– Adnak ott fagyit is?
– Ott mindent adnak, te kis hanta. A nagybácsi megígérte.
Nyikita mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a papírlapon megszületik egy görbe, naiv álomtérkép – egy kék folt, a piramisok háromszögei, a delfineket jelző vonalkák. Megértette, hogy az anyja már régen mindent megbeszélt a lányával, sőt, talán még az unokáknak is elénekelte, hogy a nagybácsi elviszi őket a tengerhez. A gyomrában feltámadt a düh: íme, így, csendben, lopakodva beszorították egy sarokba mások reményével.
A vártnál is hirtelenebbül ment vissza a házba.
– Anya, te már mindent megígértél Larisszának a nevemben, igaz? – kérdezte, miközben igyekezett nyugodtan tartani a hangját. – A gyerekek ott rajzolják a térképet, a delfineket várják.
– Nyikituska… – az asszony bűntudatosan elfordította a tekintetét. – Csak céloztam rá. Egy picit.
– A te „egy picit” dolgoknak mindig megvan a következménye.
Kiment a tornácra, és feltárcsázta a húgát.
– Larissza, szia. Mondd meg őszintén: beszélgetett veled az anyja a tengerről?
A vonal túloldalán csend lett, majd a húga halkan így szólt:
– Ne haragudj. Csak utalt rá, hogy te mintha meg akarnád mutatni a gyerekeknek a tengerpartot. Először el sem hittem.
– És ki mesélt a gyerekeknek a delfinekről?
– Gosa találta ki magától – bizonytalanodott el a hangja. – Most már el sem engedi ezt a térképet a kezéből.
Nyikita lehunyta a szemét, elszámolt háromig. Nagyon is jól tudta: a húga a kiadásaival és a két gyerekével még vagy tíz évig nem jut el a tengerhez.
– Na jó – mondta. – Beszélek a feleségemmel. Semmit sem ígérek, de beszélek vele. Csak Gosának még ne erősítsd meg a piramisokat, hátha mégsem jön össze.
– Köszönöm – suttogta Larissza, mire Nyikita hallotta, hogy a lány elsírja magát. – Köszönöm, testvérkém.
Otthon Inga hideg dühvel fogadta a hírt. A szoba közepén állt összefont karral, és úgy nézett a férjére, mintha az éppen azt javasolta volna, hogy költözzenek be egy barlangba.
– Szóval jól értettem – szűrte a fogai között. – Te át akarod alakítani a szabadságunkat egy gyerektáborrá az unokaöccseiddel meg a koldusszegény húgoddal?
– Inga, végy vissza – mondta nyugodtan Nyikita. – A húgom nem koldus, hanem fáradt. Ez két különböző kategória.
– Jaj, csak ezt ne kezdd! Főszezon van, az árak az egekben! Felesleges szájak, felesleges pénzkidobás! Nekünk ez egy romantikus utazás, te meg ide akarod cipelni az egész cigánytábort!
– A cigánytábor erős kifejezés. Két gyerek meg egy felnőtt.
– Egy felnőtt, aki majd nyüszít, hogy milyen drága! – emelte fel a hangját. – Tudod, kinek kell a tenger? Annak, aki megdolgozott érte! Nem meg annak, akinek a kertben is szuper a nyár!
– Érdekes földrajza van a boldogságodnak – morogta a férfi. – E logika szerint a te szüleid egyetlen egyszer sem tették a lábukat a tengerhez.
Inga megtorpolt, mintha láthatatlan falba ütközött volna.
– Mi közük ehhez a szüleimnek? – sziszegte.
– Az, hogy te könnyen dobálózol a „koldus” szóval, közben maga a fekete-tengeri út is csak egyszer adatott meg neked – felelte Nyikita. – Úgyhogy hagnyuk ezt az embereket méltókra és méltatlanokra osztogató osztályozást.
– Akkor is ellene jestem! – hadonászott a kezével a levegőben. – Fújd le a dilidet, amíg nem késő!
Nyikita nem vitatkozott estig. Tudott magáról egy tulajdonságot, amelyre titokban büszke volt: nem tudta későbbre halasztani a kellemetlen dolgokat. Másnap el is ment az édesanyjához.
– Anya, becsülettel megpróbáltam – mondta már a küszöbön. – Inga makacskodik. Ellene van, és kész.
– Hát jó – Tamara Igorevna felsóhajtott, majd bement a szobába. Egy borítékkal tért vissza. – Na, vedd át.
– Ez meg mi?
– A megtakarításaim. Lehet, hogy nem fedezi mindent, de a javát igen. Csak vidd el őket, Nyikituska. Kérlek.
A férfi nézte a borítéket, és érezte, hogy a csendes összeesküvés miatti haragja valahová elillan.
– Anya, de ravasz vagy – mondta halkan. – Ugye tudod, hogy ezután már nem mondhatok nemet?
– Tudom – mosolyodott el halványan az asszony. – Harminc éve ismerlek.
– Legyen. Elfogadom a borítékot. De egy feltétellel: a felét visszafizetem, amint letisztázom a hitelem.
– Megegyeztünk, te kis csaló.
Azonnal eldöntötte: ha a felesége ellenzi a közös utat, ő külön foglal a húgának. A saját, Ingával közös útját meghagyja, Larisszáéknak pedig külön vesz jegyeket és hotelt.
Este kinyitotta a laptopját, és a szállásokat böngészte. Inga odalépett mögé, rálesett a monitorra – és azonnal beindult.
– Mégis mi ez? – bökte meg a képernyőt. – Komolyan hotelt keresel nekik?
– Nagyon is komolyan – felelte Nyikita anélkül, hogy hátrafordult volna. – Külön. Ehhez neked semmi közöd.
– Mindenhez közöm van! Egy család vagyunk, te meg a hátam mögött szórod a pénzt!
– A pénz nem a miénk, hanem anyáré. Majdnem mindent ő fizetett.
– Nem érdekel, kié! – szökkent fel a hangja. – Nem kell nekem pihenés helyett gyerektábor, megérted? Nem kell!
– Úgysem kínálja fel neked senki – fordult meg nyugodtan a férfi. – Külön utaznak. Meg sem fogod látni őket.
– És a pénz honnan van? Megint a közösből!
– Inga, most a széllel harcolsz. Nyugodj meg.
– Ne merészelj nyugtatgatni! Őket választod, nem engem!
Nyikita becsukta a laptopot, és halkan így szólt:
– Tudod, egy okos ember egyszer azt mondta: „A jövő iránti igazi nagylelkűség az, ha mindent odaadunk a jelennek.” Én most nagylelkű leszek. Te meg döntsd el magadban, mi a fontosabb neked.
Néhány nappal később Nyikita felhívta a húgát.
– Larissza, figyelj ide. Lefoglaltam a szobákat és a repülőjegyet. Mondd meg Gosának, hogy a piramisok még várnak egy kicsit, de a tenger biztosan meglesz.
– Nyikita… – a húga elcsukló hangon beszélt. – El sem képzeled…
– Dehogynem. Te most sírsz, én meg tartom magam – viccelődött. – Csomagoljatok. Vegyetek naptejet is, a ti fehér bőrötök egy óra alatt leég.
Inga hallotta ezt a beszélgetést. Az ajtóban állt összezárt ajakkal, de egy szót sem szólt. Egyetlen szót sem. Csak megfordult, és bement a hálószobába.
Eltelt egy hét. Nyikita későn ért haza – Inga nem volt ott. Sem este, sem éjszaka. Amikor felhívta, könnyed, szinte gúnyos hanglehangot hallott a vonal túloldalán.
– Hol vagy? – kérdezte.
– Hát szerinted hol? – nevetett fel a nő. – Törökországban. Nyaralok. Egyedül. Nélküled.
– Nagyszerű. És milyen a víz?
– Meleg! Te meg ülj csak otthon a unokaöcséiddel – vágta rá. – Azért csináltam, hogy megértsd: velem ezt nem lehet.
– Megértettem – mondta hűvösen Nyikita. – Egyébként megnyugtatlak: a húgom nem Törökországba repül. Ciprusra megy, egy másik helyre. Úgyhogy még véletlenül sem futtok össze.
– Mi? – Inga láthatóan megzavarodott. – Cipruson?
– Cipruson. Jó nyaralást. Lógasd be a lábad a vízbe, az segít.
– Na és akkor mi van! – horkant fel, és letette.
Nyikita semmit sem mesélt az anyjának arról, hogy a felesége egyedül repült el. Larissza sem tudta. Néhány nap múlva búcsút vett a húgától és a gyerekektől a repülőtéren. Gosa szorosan szorongatta a térképét, Szonya pedig szünet nélkül a delfinekről fecsegett, és mindkettőjük arca úgy ragyogott, hogy a járókelők is utánuk fordultak.
– Nyikita nagybácsi, ugye te is eljössz hozzánk? – rángatta a kabátujját Szonya.
– Elmegyek, ellenőrizni, nem ettek-e meg titeket a cápák – bólintott komolyan. – Viselkedjetek szépen, hallgassatok a mamára.
– És vannak ott cápák? – ijedt meg Gosa.
– Csak kicsik, a te képzeleted nagyságúak. Repüljetek már.
Nézte, amint a regisztrációs pulthoz sétálnak, mire a szíve mindjárt megkönnyebbült. Pontosan az estéli hívásig.
– Nikit – hallatszott Inga elégedetlen hangja a telefonban. – Egyedül unatkozom itt. És a pénzem is fogy. Utalj.
– Unatkozol? – kérdezett vissza. – Hát te akartál egyedül elmenni. Élvezd az eredményt.
– Ne okoskodj! Csak küldj pénzt, minden drága itt!
Egy másodperc telt el, majd a második. Egyetlen bocsánatkérés sem hangzott el. Egyetlen „bocs” sem. Csak az „utalj”.
– Nincs pénz, Inga – mondta végül a férfi. – Egy része elment a húgom útjára, a másik a hitelre. Már csak a törökországi, nem visszatéríthető szállásunk maradt meg. Úgyhogy még mínuszban is vagyok.
– Hogyhogy nincs? – hördült fel a nő. – Kötelességed!
– Sok mindenre vagyok köteles. Neked legutoljára.
Azon az estén Nyikita leült a konyhában, és sokáig gondolkodott. Nem a pénzről – arról, hogy mi lesz ezután. Ha valaki ma dacból elrepül, követel, és nem kér bocsánatot, holnap még rosszabb lesz.
Nem várta meg a visszatérését, hogy „felnőtt módra megbeszéljék”. Felállt, elővette a táskáit, és csendben, sietség nélkül összepakolta a holmiját. Ezt a lakást még Inga bérelte ki régen, mielőtt ő költözött volna – tágas volt, drága bútorokkal, amikre a nő annyira büszke volt.
Két hét múlva Inga hazatért. A lakás üres volt: sem a férje, sem a holmija. Pánikba esett – közeledett a lakbérfizetés ideje, egyedül pedig nehéz lett volna kifizetni, ráadásul nem is volt rá pénze. Felkapta a telefont.
– Hol a fenében vagy? – kiabált bele.
– Nem vesbültem el – felelte Nyikita. – Melegítem a csontjaimat a napon, lógatom a lábam a vízben. Mégiscsak elrepültem, ahogy terveztem.
– Hová repültél?! – akadt el a lélegzete. – Te… te nem mondtad le a jegyeket? A foglalást? Egyedül vagy ott, igaz?!
– Nem teljesen egyedül. De az biztos, hogy nem veled.
– Beadom a válópert! – borult ki a nő. – Hallod? Válunk!
– Úgy teszel, ahogy akarsz – mondta szinte jókedvűen a férfi. – Tudod, én már beletörődtem. Így talán még igazságosabb is lesz.
És letette a telefont.
Inga dühtől fűtve azonnal elintézte a kérelmet a neten keresztül – gyorsan, indulatból, a képernyőt nyomkodva. Elküldte. És csak amikor felbukkant a visszaigazolás, eszmélt rá, hogy mit művelt a saját kezével. A falhoz rogyva a földre rogyott, és hangosan, csúnyán, hiába sírt.
Közben Nyikita a nyugágyban ült, és a partot nézte. A tenger sima volt és kék, pont olyan, mint Gosa gyermekkori rajzán. Megemelte a hűvös gyümölcslevet rejtő poharát, és elmosolyodott a saját gondolatain.
A víz szélén óvatosan lépkedve Tamara Igorevna közeledett. Lassan, bizalmatlanul lépett a vízbe, mint az a valaki, aki túl régóta várott erre a pillanatra.
– Anya, mért dermedtél meg? – kiáltott oda neki. – Jere bátrabban, a víz pont olyan, mint a langyos tej!
– Jaj, Nyikituska, félek ám! – nevetett fel az asszony. – Utoljára akkor jártam a tengerben, amikor még úttörőtáborok voltak!
– Na hát, akkor itt az ideje bepótolni!
– Nem hideg?
– Meleg, anya. Jere csak.
Még egy lépést tett, s a víz elérte a térdét, az arcán pedig ott ült a tiszta, egyszerű boldogság, amitől a korábbi veszekedések hirtelen valami aprónak és távolinak tűntek. A felesége helyett az állt mellette, aki egész életében csendben húzta a másokat a tenger felé, miközben magának sosem kért semmit.
– Nyikita – mondta, miközben derékig elmerült a vízben. – Hát Larisszáék vajon hol lehetnek most a gyerekekkel, mit gondolsz?
– Cipruson, ijesztgetik a delfineket – mosolyodott el a férfi. – Gosa valószínűleg már javítgatja a térképet a valós adatok alapján.
– Milyen csodálatos ez – suttogta. – Mégiscsak csodálatos.
– Az, anya – helyesbített Nyikita, és az arcát a napfénynek tartotta. – Néha ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, csak abba kell hagyni a lépéstől való félelmet. Akár a vízbe, akár a házasságból kifelé.
