## A szöveg magyar fordítása
A apósom kirakott az utcára, mert biztos volt benne, hogy nincsen egy vajas kenyérre valóm is. Én meg mutattam a férjemnek egy hatjegyű számlát…
— A pályaudvarra indulsz, te büszke nincstelen?
Makarics nagy lendülettel rácsapott egy széles tenyérrel a konyhai viaszos terítőre.
A csésze a félbevágott kávéval megugrott. Egy sötét folt terült szét éppen az asztal szélén heverő villanyszámlán.
— Ha már ilyen büszke vagy, akkor keress magadnak meg a fiadnak lakást!
— Apa, hát miért balhézol már kora reggel?
Makszim az ajtóban állt melegítőnadrágban, és elégedetlenül vakargatta a hasát.
— Semmiért!
Az após egy csomós ujjával a mosogató felé bökött.
Ott állt Polina egy vizes tányérral a kezében.
— Az én területemen él. Az én hűtőmblől eszik! De ha a rezsit felesben kellene kifizetni, akkor nincsen pénze. Kifelé! Hogy estére a hűlt helyetek se legyen itt!
Polina óvatosan betette a tányért a szárítóra. Lerázta a vízcseppeket az ujjairól.
A lelkében nem volt sem félelem, sem a megszokott pánik. Csak egy tompa, nehéz fáradtság, ami az elmúlt három év során gyűlt össze.
Makarics tágas, háromszobás lakásába költöztek, amikor Tyomka alig töltötte be az egy évet. Makszim akkor arra esküdött, hogy csak egy-két évet élnek az apjánál, spórolnak a lakbéren, összegyűjtenek az önerőre, és vesznek egy saját otthont. Polinának, aki szerény gyesen ült otthon, nem volt sok választása.
Csak hát az ígért egy év észrevétlenül nyúlt háromra.
Makszim hol a munkáját váltogatta a „főnökök zsarnoksága” miatt, hol a régi külföldi autóját szerelgette, ami folyamatosan pénzt követelt, hol meg egyszerűen csak a kanasén feküdt, helyreállítva a megrendült idegrendszerét.
Makarics meg nagyon gyorsan rájött, hogy egy ingyen cseléd a házban elképesztően kényelmes dolog.
— Én tulajdonképpen mindenkinek veszek élelmiszert, Viktor Makarovics — mondta egyenletes hangon Polina, az apósához fordulva.
— Már hogyne, élelmiszert!
Az após megvetően elhúzta a száját.
— Vettél egy kis tésztát meg krumplit — nagy érdem! Hát a víz? Hát a villany? Hát a lakás kopása? Az egész parkettát összepancsoltátok itt nekem a játékaitokkal!
— Milyen játékokkal? Tyomka a saját szobájában játszik. Húst, sajtot meg kolbászt meg tegnap hoztam három szatyorral. A felét még vacsorára megettétek.
— Ne számolgasd a falatjaimat a számban!
Makarics feltámadt a székéről, és az asztal fölé tornyosult.
— Az én lakásom! Az én szabályaim! Azt mondtam, hogy a fizetésed felét minden hónapban leteszed ide az asztalra lakbérként. Ha nem tetszik — az ajtó ott van!
Polina a férjére vezette a tekintetét.
Makszim elkapta a szemét, és szorgalmasan elkezdte piszkálni a körömágyát.
— Maksz, te nem akarsz mondani semmit? — kérdezte Polina.
— Polina, hát mégis mi van?
Makszim végül felemelte a fejét, és az arcára a mindenség fáradtságát rajzolta ki.
— Apa igazat mond. Itt élünk. Fizetni kell. Te most már keresel, Tyomkát óvodábaadták. Miért, sajnálod a segítséget az apádtól?
— Segítséget?
Polina szárazon elmosolyodott.
— Maksz, én fizetem az óvodát. Én veszem az élelmiszert. Én ruházom a gyereket. Én veszem a háztartási vegyszert erre az egész lakásra megint. És a te fizetésed hol van?
— Én az autóba fektettem! — sértődött meg azonnal a férfi. — Nekem járnom kell dolgozni! Meg különben is, adósságot fizettem vissza.
— A saját alkatrészeidért.
Polina levette a kötényt, és felakasztotta az ajtó melletti akasztóra.
Az após étvágya hónapról hónapra nőtt. Először csak az volt a kérés, hogy főzzön rá is. Aztán jöttek a bevásárlólisták, amelyek árat elfelejtette visszafizetni. Aztán átruházta rá a kisebb csekkek kifizetését is. Tegnap este pedig fellebbezhetetlenül kijelentette, hogy mostantól köteles havonta egy fix összeget átadni neki. Tízezer rubelt. A jogért, hogy az ő házában élhet.
— Én semmit sem fogok fizetni magának — mondta nyugodtan Polina, egyenesen az após szemébe nézve.
— Micsoda?
Makarics még a szemét is pislogott a meglepetéstől.
Meg volt szokva, hogy a menyasszony sürög-forog, kisimítja a ráncokat, igyekszik megfelelni a családi béke kedvéért. Könnyeket, bocsánatkérést, „átgondolom és lefaragom a költségeket” ígéreteket várt.
— Menj csak az anyádhoz a Hruscsov-lakásába! — horkant fel az após, már kicsit lejjebb adva a hangneméből. — Tartson el ő téged meg Tyomkát. Ha ilyen okosak vagytok!
— Majd boldogulunk magunk is.
Polina elment a férfi mellett a szobájuk felé.
Makszim rögtön utána sietett. Szorosan becsukta az ajtót, ráfordította a zárat, és a folyosó közepére állt, kezét a melegítőnadrágja zsebébe süllyesztve.
— Polina, te teljesen megőrültél?
Úgy nézett a feleségére, mintha az imént azt javasolta volna, hogy ugorjanak ki az ablakon.
— Hová megyünk? Kérj bocsánatot apától! Na, mondott egy hülyeséget, előfordul. Majd lehiggad az öreg. Adok neki pár ezer rubelt a fizetés előlegéből — megnyugszik.
Polina odament a szekrényhez. Kihúzta az alsó fiókot, és előhúzott egy nagy sporttáskát.
— Én nem mondtam hülyeséget, Makszim.
Módszeresen pakolni kezdte a gyerekpólókat meg a sortokat a kupacból a táskába.
— És nem is szándékozom bocsánatot kérni. Elég volt ebből a jótékonykodásból.
— Mit csinálsz?
Makszim egy lépést tett előre, aggódva figyelve felesége gyors mozdulatait.
— Pakolom a holminkat.
— Hová? A pályaudvarra indulsz, te büszke nincstelen?… A folytatás a hozzászólásban olvasható
## A szöveg magyar fordítása
Makszim gúnyosan elnyújtotta ezeket a szavakat, teljesen meggyőződve a saját igazáról.
— Csak egy hét múlva lesz fizetésed! Miből akarsz lakást bérelni? Nekem most egyáltalán nullák vannak, a kártyámon fillérek lapulnak a fizetéselőlegig. Ki adna neked lakást kaució és közvetítői díj nélkül? Az anyádhoz méssz a pótágyra?
Polina megdermedt.
Hét év házasság. Hét évig nézte ezt az örök gyereket, akinek mindig kényelmes был széles apa háta mögé bújni. A férfit, aki szentül hitte, hogy az ő nagy jelenléte nélkül ő elpusztul ebben a szigorú világban.
— Elmegyek. Tyomkával. Ma. Most.
— Hát én?
Makszim zavartan meredt rá. A világképében a feleség nem hagyhatta csak úgy el a megszokott otthoni kényelmet.
— Te meg maradhatsz az apáddal. Közösen osztjátok meg a rezsit. Meg főzhettek egymásnak borscsot.
— Ezt hogy kell érteni?
Makszim elkomorodott. A megszokott forgatókönyv elkezdett szétesni a varratok mentén. A felesége nem sírt, nem kért védelmet, nem könyörgött, hogy beszéljen az apjával.
— Hát így.
Polina beejtette a táskájába a kozmetikai táskáját.
— Amíg te a tévé előtt szundikáltál a kanapén, én a konyhában ültem a laptop mellett. A mellékállásaim, Makszimka. Éjszakai műszakok távmunkában, megrendelésre írt szövegek, tördelés.
Makszim hallgatott, próbálva megemészteni a hallottakat.
— Két évig spóroltam. Azt hittem, együtt veszünk egy normális lakást. Te meg csak húztad-halasztottad. Neked olyan jó itt: meleg van, a lakbérért sem kell fizetni.
Polina egy hirtelen mozdulattal összehúzta a cipzárt a táskáján.
— Az önerőre persze még gyűjtögetnem kell. De a kaucióra meg egy jó kétszobás lakás két havi bérleti díjára bőven elég volt. A szerződést már pénteken aláírtam. A kulcs — a zsebemben.
A férfi arca lassan elvörösödött.
— Akkor te… gyűjtögetted az egészet ez idő alatt?
Egy lépést tett előre, ökölbe szorítva a kezét.
— A férfi háta mögött? Titokban dugdostad a pénzt valami fura kártyákra, amíg én itt az alkatrészekkel bíbelődtem?
— Biztosítottam magamat és a fiat.
Polina elővette a telefonját, és megnyomta a taxi hívógombját.
— Az apádtól. És a te örök restségedtől. Nem vettem el egy fillért sem a családi költségvetésből. Csak azt tettem félre, amit éjszakánként kerestem, amíg te horkoltál.
— Hát te milyen ravasz vagy!
Makszim dühösen a földre köptem.
— Hát akkor takarodj! Meglátjuk, hogyan fogsz ordítani egy hónap múlva, amikor fizetni kell a lakásért! Még ide fogsz mászni!
— Ne is reménykedj.
Polina felkapta a táskát.
Negyven perc múlva az előszobában két teli táska és egy hátizsák állt. Polina nem pakolta össze az egész ruhatárát — csak a legszükségesebbeket hozta el magának és Tyomkának az első időszakra.
A kicsi csendben ült az előszoba padján, már kabátban, és engedelmesen ölelte az autós hátizsákját. Érezte a felnőttek feszültségét, ezért csendben maradt.
Makarics kijött a konyhából. Megállt az ajtóban, összefonva a karját a mellkasán. Az arcán szinte ünnepélyes diadal látszott.
— Na mi van, kibrusztoltad a büszkeséget?
Az após a táskákra bökött.
— Messzire készültél? Az első villanyoszlopig, aztán megjössz futva?
Polina nem méltatta válasszal.
Kinyitotta a táska oldalsó zsebét. Néma csendben elővette a lakáskulcsát — egy sima, lapos kulcsot kék műanyag fejjel.
Lakásbérlet
Letette a tükör melletti polcra. Pont Makarics orra elé.
— A többit elhozom a hétvégén. A testvéremmel jövök autóval.
Polina hideg, nyugodt pillantással nézett az apósára.
— Ha megpróbálnak valamit elrontani vagy kidobni a holmim közül, levonom abból a pénzből, amivel Makszim tartozik nekem a roncsautója javításáért. Az alkatrészekről szóló csekkek a kártyámról megvan a birtokomban.
Makarics megrántotta az arcát, de hallgatott.
— Isten áldjon benneteket. A hűtőben van leves, két napig elég lesz. A tészta a szekrényben. Innentől boldoguljatok magatok.
Polina felemelte a táskát.
Tyomka engedelmesen leszállt a padról, és megfogta anyja szabad kezét. Kimentek a lépcsőházba, még csak hátra sem néztek.
Az ajtó becsukódott.
Makarics ott maradt az előszobában, és a polcon heverő, magányos, kék fejű kulcsot nézte.
A szobában, a szétszedett ágyon pedig Makszim ült. Az üres vállfákat nézte a szekrényben, ahol korábban a felesége ruhái lógtak. És valamiért nem azon gondolkodott, hogy a családja az imént hullott darabokra. Azzal az irritációval töprengett, hogy ki fogja most kivasalni a ingeit hétfőre a munkahelyére.
Három hét telt el.
Makarics lakásában áthatóan bűzlött a mosatlan edény, a sült hagyma és az olcsó pelmeny.
Makszim komoran piszkálta egy villával a túlfőtt tésztát egyenesen a lábosból. Tiszta tányér már szerda óta nem maradt a szekrényben.
Mindketten vártak.
Először kárörvendve vártak. Biztosak voltak benne, hogy Polinának hamar elfogy a pénze. Hogy megunja a nehéz szatyrok cipelését a szupermarketből a lift nélküli ötödik emeletre. Hogy nem bírja majd egyedül a háztartást, megbetegszik, megtörik, és visszakönyörgi magát.
Makarics még fel is hozta néha, hogy „hát jó, na, visszaengedi, ha térden állva bocsánatot kér a pimaszságáért”.
De Makszim telefonja hallgatott.
Polina már a költözés másnapján mindkettőjüket letiltotta az összes üzenetküldőn.
Makszim többször is próbálta hívni munkahelyi számokról. Szárazon, férfiasan érdeklődni akart, mikor szándékozik elhozni a maradék holmiját. De csak a hosszan búgó hangot hallotta. A holmikat az idősebb bátyja hozta el, aki múlt szombaton érkezett két erős legény kíséretében. Makszim akkor okosan bezárkózott a szobájába.
Makarics minden este hangosan háborogott a víz- és villanyszámlák miatt. Kiderült, hogy a „nincstelen” nélkül a számok a csekkeken valahogy nem lettek kisebbek, viszont a hűtőből a zöldségek és élelmiszerek ijesztő sebességgel tűntek el.
Ezzel párhuzamosan Polina egy kis, de világos kétszobás lakás konyhájában ült.
Lakásbérlet
Forró kávét ivott, és hallgatta, amíg Tyomka a szomszéd szobában műanyag autókat hajtott a szőnyegen. A mosogatóban egyetlen piszkos tányér sem volt. A padló tisztára volt mosva.
A laptopra pillantott, ahol már egy új tördelési megrendelés várta.
És ami a legfontosabb — senki sem állt többé a feje felett, számolgatva a kolbászfalatokat a tányérján.
## A szöveg magyar fordítása
Makszim gúnyosan elnyújtotta ezeket a szavakat, teljesen meggyőződve a saját igazáról.
— Csak egy hét múlva lesz fizetésed! Miből akarsz lakást bérelni? Nekem most egyáltalán nullák vannak, a kártyámon fillérek lapulnak a fizetéselőlegig. Ki adna neked lakást kaució és közvetítői díj nélkül? Az anyádhoz méssz a pótágyra?
Polina megdermedt.
Hét év házasság. Hét évig nézte ezt az örök gyereket, akinek mindig kényelmes был széles apa háta mögé bújni. A férfit, aki szentül hitte, hogy az ő nagy jelenléte nélkül ő elpusztul ebben a szigorú világban.
— Elmegyek. Tyomkával. Ma. Most.
— Hát én?
Makszim zavartan meredt rá. A világképében a feleség nem hagyhatta csak úgy el a megszokott otthoni kényelmet.
— Te meg maradhatsz az apáddal. Közösen osztjátok meg a rezsit. Meg főzhettek egymásnak borscsot.
— Ezt hogy kell érteni?
Makszim elkomorodott. A megszokott forgatókönyv elkezdett szétesni a varratok mentén. A felesége nem sírt, nem kért védelmet, nem könyörgött, hogy beszéljen az apjával.
— Hát így.
Polina beejtette a táskájába a kozmetikai táskáját.
— Amíg te a tévé előtt szundikáltál a kanapén, én a konyhában ültem a laptop mellett. A mellékállásaim, Makszimka. Éjszakai műszakok távmunkában, megrendelésre írt szövegek, tördelés.
Makszim hallgatott, próbálva megemészteni a hallottakat.
— Két évig spóroltam. Azt hittem, együtt veszünk egy normális lakást. Te meg csak húztad-halasztottad. Neked olyan jó itt: meleg van, a lakbérért sem kell fizetni.
Polina egy hirtelen mozdulattal összehúzta a cipzárt a táskáján.
— Az önerőre persze még gyűjtögetnem kell. De a kaucióra meg egy jó kétszobás lakás két havi bérleti díjára bőven elég volt. A szerződést már pénteken aláírtam. A kulcs — a zsebemben.
A férfi arca lassan elvörösödött.
— Akkor te… gyűjtögetted az egészet ez idő alatt?
Egy lépést tett előre, ökölbe szorítva a kezét.
— A férfi háta mögött? Titokban dugdostad a pénzt valami fura kártyákra, amíg én itt az alkatrészekkel bíbelődtem?
— Biztosítottam magamat és a fiat.
Polina elővette a telefonját, és megnyomta a taxi hívógombját.
— Az apádtól. És a te örök restségedtől. Nem vettem el egy fillért sem a családi költségvetésből. Csak azt tettem félre, amit éjszakánként kerestem, amíg te horkoltál.
— Hát te milyen ravasz vagy!
Makszim dühösen a földre köptem.
— Hát akkor takarodj! Meglátjuk, hogyan fogsz ordítani egy hónap múlva, amikor fizetni kell a lakásért! Még ide fogsz mászni!
— Ne is reménykedj.
Polina felkapta a táskát.
Negyven perc múlva az előszobában két teli táska és egy hátizsák állt. Polina nem pakolta össze az egész ruhatárát — csak a legszükségesebbeket hozta el magának és Tyomkának az első időszakra.
A kicsi csendben ült az előszoba padján, már kabátban, és engedelmesen ölelte az autós hátizsákját. Érezte a felnőttek feszültségét, ezért csendben maradt.
Makarics kijött a konyhából. Megállt az ajtóban, összefonva a karját a mellkasán. Az arcán szinte ünnepélyes diadal látszott.
— Na mi van, kibrusztoltad a büszkeséget?
Az após a táskákra bökött.
— Messzire készültél? Az első villanyoszlopig, aztán megjössz futva?
Polina nem méltatta válasszal.
Kinyitotta a táska oldalsó zsebét. Néma csendben elővette a lakáskulcsát — egy sima, lapos kulcsot kék műanyag fejjel.
Lakásbérlet
Letette a tükör melletti polcra. Pont Makarics orra elé.
— A többit elhozom a hétvégén. A testvéremmel jövök autóval.
Polina hideg, nyugodt pillantással nézett az apósára.
— Ha megpróbálnak valamit elrontani vagy kidobni a holmim közül, levonom abból a pénzből, amivel Makszim tartozik nekem a roncsautója javításáért. Az alkatrészekről szóló csekkek a kártyámról megvan a birtokomban.
Makarics megrántotta az arcát, de hallgatott.
— Isten áldjon benneteket. A hűtőben van leves, két napig elég lesz. A tészta a szekrényben. Innentől boldoguljatok magatok.
Polina felemelte a táskát.
Tyomka engedelmesen leszállt a padról, és megfogta anyja szabad kezét. Kimentek a lépcsőházba, még csak hátra sem néztek.
Az ajtó becsukódott.
Makarics ott maradt az előszobában, és a polcon heverő, magányos, kék fejű kulcsot nézte.
A szobában, a szétszedett ágyon pedig Makszim ült. Az üres vállfákat nézte a szekrényben, ahol korábban a felesége ruhái lógtak. És valamiért nem azon gondolkodott, hogy a családja az imént hullott darabokra. Azzal az irritációval töprengett, hogy ki fogja most kivasalni a ingeit hétfőre a munkahelyére.
Három hét telt el.
Makarics lakásában áthatóan bűzlött a mosatlan edény, a sült hagyma és az olcsó pelmeny.
Makszim komoran piszkálta egy villával a túlfőtt tésztát egyenesen a lábosból. Tiszta tányér már szerda óta nem maradt a szekrényben.
Mindketten vártak.
Először kárörvendve vártak. Biztosak voltak benne, hogy Polinának hamar elfogy a pénze. Hogy megunja a nehéz szatyrok cipelését a szupermarketből a lift nélküli ötödik emeletre. Hogy nem bírja majd egyedül a háztartást, megbetegszik, megtörik, és visszakönyörgi magát.
Makarics még fel is hozta néha, hogy „hát jó, na, visszaengedi, ha térden állva bocsánatot kér a pimaszságáért”.
De Makszim telefonja hallgatott.
Polina már a költözés másnapján mindkettőjüket letiltotta az összes üzenetküldőn.
Makszim többször is próbálta hívni munkahelyi számokról. Szárazon, férfiasan érdeklődni akart, mikor szándékozik elhozni a maradék holmiját. De csak a hosszan búgó hangot hallotta. A holmikat az idősebb bátyja hozta el, aki múlt szombaton érkezett két erős legény kíséretében. Makszim akkor okosan bezárkózott a szobájába.
Makarics minden este hangosan háborogott a víz- és villanyszámlák miatt. Kiderült, hogy a „nincstelen” nélkül a számok a csekkeken valahogy nem lettek kisebbek, viszont a hűtőből a zöldségek és élelmiszerek ijesztő sebességgel tűntek el.
Ezzel párhuzamosan Polina egy kis, de világos kétszobás lakás konyhájában ült.
Lakásbérlet
Forró kávét ivott, és hallgatta, amíg Tyomka a szomszéd szobában műanyag autókat hajtott a szőnyegen. A mosogatóban egyetlen piszkos tányér sem volt. A padló tisztára volt mosva.
A laptopra pillantott, ahol már egy új tördelési megrendelés várta.
És ami a legfontosabb — senki sem állt többé a feje felett, számolgatva a kolbászfalatokat a tányérján.
