«Koldus menyet tartok szánalomból» — dicsekedett 12 éven át a szomszédoknak az anyós. De a végrendeletben az én nevem hangzott el
— Menj vissza anyádhoz, Vadim. Futkosófiúra itt a továbbiakban nincs szükségem.
Tizenkét év óta először volt a lakásban minden pontosan úgy, ahogyan ő maga akarta.
Az egész pedig két hónappal ezelőtt kezdődött egy hétköznapi telefonbeszélgetéssel, amelyet Natalja kénytelen volt a Hruscsov-kori lakótelepi lakás vékony falán keresztül hallgatni.
— Én őt, Zoja, kizárólag szánalomból tűröm el a házban.
Tatyjana Pavlovna kifejezetten hangosan beszélt a telefonkagylóba. Úgy, hogy még a fürdőszoba csukott ajtaja mögött is hallani lehetett, ahol Natalja egy foltot mosott ki egy gyerekkabátból.
— Kis nincstelen. Ha nem a én Vadimom lenne, világgá botorkálna koldusbotra jutva. Hordom a keresztemet, Zojecska! Mit lehet tenni? Tűrök.
Natalja leöblítette a tenyerét a vízsugár alatt, lerázta a cseppeket a mosogató fölé, és egy edényfogó ruhába törölte a kezét.
Két asszony egy háztartásban mindig próbatétel. Különösen akkor, ha egyikük az univerzum korlátlan urának képzeli magát, a másik meg csak próbál túlélni a saját szűkös területén. Egy idegen lakásban eltöltött tizenkét év házasság hozzászoktatta Natalját a mély védekezéshez. Nem bocsátkozott vitákba, nem reagált a beszólásokra, csak némán vitte a háztartását, a szupermarketbeli munkáját és a fia nevelését.
— Hát, Mihály mögött hány évig járkált! — nem nyugodott a fal túl oldalán az anyós, egy új témára téve át a szót. — Ki főzte neki a leveskéket? Én! Ki porolta le a porszemet is? Szintén én! Az egész lelkemet beleadtam az öregbe. Teljesen belerokkantam.
Natalja csak magában elmosolyodott.
Mihály nagypapa, az anyós unokatestvére másfél hónapja távozott az élők sorából. Az öreg egy jó, metróvonal menti kétszobás lakásban élt. Az utolsó négy évben Tatyjana Pavlovna egy «szent mártír» című színjátékot adott elő az összes szomszédasszony előtt.
Hetente egyszer vett egy adag olcsó csirkehátat, és üres húslevest főzött belőlük. Ezt a főzetet átöntötte egy majonézes műanyag vödörbe, és ünnepélyesen elvitte a beteg rokonának. Ezzel a nagy gondoskodása véget is ért. Sem takarítani, sem mosdatni, sem csak úgy leülni beszélgetni – Tatyjana Pavlovnának soha nem volt ideje.
Az előszobában becsapódott a bejárati ajtó.
Natalja kidugta a fejét a konyhából. A küszöbön Vadim toporgott. Sietősen letépte a kabátját, a fogason mellédobta, és valamilyen tolvajmódra körülnézett. A férjnek meggyötört volt a arca, a haja borzas.
— Anyja bent van? — kérdezte halkan, elkerülve, hogy a felesége szemébe nézzen.
— Zojával szenved a telefonban — felelte szárazon Natalja. — Újra azt meséli, hogyan rokkant bele Mihály nagypapába.
Vadim átlépett az egyik lábáról a másikra.
— Hát olyan dolog van itt, Natas…
Elakadt, és a anya csukott szobájának ajtajára sandított.
— Elutaztam Mihály bácsi lakásához. Zárakat akartam cserélni, hogy albérlőket engedhessek be. Anyu mondta ugyanis.
Az ajtó abban a pillanatban kinyílt. A szobából Tatyjana Pavlovna úszott ki. A telefont már sikerült elrejtenie a otthoni nadrágja zsebébe. A szeme mohón megcsillant.
— Na hát? Kicserélted? — rontott rá rögtön a fiára.
— Nem, anyu.
— Hogyhogy nem? — háborodott fel az anyós, csípőre tett kézzel. — Hát kinek mondtam, hogy ma mindent csináljon meg! Ott már vár az ingatlanos, felhívtam. A metróvonal menti lakás az nem tréfa. Kiadjuk, a pénzt meg betétbe tesszük. Ezt meg…
Megvetően biccentett Natalja felé.
— Ezt meg elküldjük a dácsára ágyást kapálni tél előtt. Mivel a hasznunk nulla a házból. Legalább dolgozza le a betevő falatját. Add ide a lakáskulcsot, majd én elmegyek és megegyezem a mesterrel. Balfácán.
Vadim egy lépést hátrált a bejárati ajtó felé, mintha csak menekülésre készülne.
— Nem fog sikerülni, anyu. Ott már új gazdák vannak.
A konyhában nehéz csend nehezedett, amit csak a csöpögő csap zavart meg. Tatyjana Pavlovna tátott szájjal megdermedt.
— Milyen új gazdák még? — a hangja sikolyba váltott. — Mit beszélsz? Mihály bácsi magányos volt! Én vagyok az egyetlen rokon. Én adtam neki a legjobb éveimet!
— Anyu, nyugodj meg.
— Most aztán megnyugtatlak! — Tatyjana Pavlovna ököllel ráütött a konyhaasztalra. — Ki mertem venni az én lakásomat?! Ezek csalók! Rendőrségre megyek!
Vadim bűntudatosan nézett Nataljára, aztán újra az anyjára.
Natalja kidugta a fejét a konyhából. A küszöbön Vadim toporgott. Sietősen letépte a kabátját, a fogason mellédobta, és valamilyen tolvajmódra körülnézett. A férjnek meggyötört volt az arca, a haja borzas.
— Anyja bent van? — kérdezte halkan, elkerülve, hogy a felesége szemébe nézzen.
— Zojával szenved a telefonban — felelte szárazon Natalja. — Újra azt meséli, hogyan rokkant bele Mihály nagypapába.
Vadim átlépett az egyik lábáról a másikra.
— Hát olyan dolog van itt, Natas…
Elakadt, és az anyja csukott szobájának ajtajára sandított.
— Elutaztam Mihály bácsi lakásához. Zárakat akartam cserélni, hogy albérlőket engedhessek be. Anyu mondta ugyanis.
Az ajtó abban a pillanatban kinyílt. A szobából Tatyjana Pavlovna úszott ki. A telefont már sikerült elrejtenie az otthoni nadrágja zsebébe. A szeme mohón megcsillant.
— Na hát? Kicserélted? — rontott rá rögtön a fiára.
— Nem, anyu.
— Hogyhogy nem? — háborodott fel az anyós, csípőre tett kézzel. — Hát kinek mondtam, hogy ma mindent csináljon meg! Ott már vár az ingatlanos, felhívtam. A metróvonal menti lakás az nem tréfa. Kiadjuk, a pénzt meg betétbe tesszük. Ezt meg…
Megvetően biccentett Natalja felé.
— Ezt meg elküldjük a dácsára ágyást kapálni tél előtt. Mivel a hasznunk nulla a házból. Legalább dolgozza le a betevő falatját. Add ide a lakáskulcsot, majd én elmegyek és megegyezem a mesterrel. Balfácán.
Vadim egy lépést hátrált a bejárati ajtó felé, mintha csak menekülésre készülne.
— Nem fog sikerülni, anyu. Ott már új gazdák vannak.
A konyhában nehéz csend nehezedett, amit csak a csöpögő csap zavart meg. Tatyjana Pavlovna tátott szájjal megdermedt.
— Milyen új gazdák még? — a hangja sikolyba váltott. — Mit beszélsz? Mihály bácsi magányos volt! Én vagyok az egyetlen rokon. Én adtam neki a legjobb éveimet!
— Anyu, nyugodj meg.
— Most aztán megnyugtatlak! — Tatyjana Pavlovna ököllel ráütött a konyhaasztalra. — Ki merte venni az én lakásomat?! Ezek csalók! Rendőrségre megyek!
Vadim bűntudatosan nézett Nataljára, aztán újra az anyjára.
— Mihály bácsi ajándékozási szerződést készített még életében, anyu. Fél évvel ezelőtt. Nataljára.
Natalja némán támaszkodott mindkét kezével az asztal szélére. Várta ezt a pillanatot. Nyugodtan várta, káröröm nélkül.
Az anyós arca csúnya, barna foltokkal lett tele. Vad tekintetét a folyosón toporgó fiáról a megrendíthetetlen menyére vándoroltatta.
— Mi?.. — sziszegte Tatyjana Pavlovna.
— Pontosan az, — felelte egyenletesen Natalja. — Mihály nagypapa lakása az enyém. Törvényesen és véglegesen.
— Hát hogy merted?!
Az anyós előrevetődött, de Vadim gyáván beszorult közte és a konyhaasztal közé.
— Te alávaló kígyó! — üvöltötte Tatyjana Pavlovna, miközben próbálta eltolni a fiát. — Koldus! Elcsavartad egy beteg öreg fejét! Kiraboltad! Én hordtam neki a húsleveseket!
— Az üres csirkehát-leveseiteket az öreg lehúzta a vécén. Saját szememmel láttam.
Natalja nem hátrált meg egy lépést sem. A hangja hűvösen és határozottan csengett.
— Mit beszélsz?! — rikoltotta az anyós.
— Azt, ami van. Amíg maga Zoja mellől a telefonban prédikált a nehéz keresztjéről, én a szupermarketbeli műszakjaim után hozzá jártam.
Natalja keresztbe fonta a karját a mellkasán, és az anyós cikázó szemébe nézett.
— Én mostam fel a padlóját. Én etettem kanállal, amikor ő már magától nem tudott. Én cseréltem ki a pelenkáit és mostam ki a szennyesét. És a saját pénzemen vettem neki rendes ételre valót, miközben maga a saját rokonára egy vasat sem költött. Csak a majonézes vödröket hurcolta a látszat kedvéért, hogy a szomsszédok lássák a szentségét.
— Hazugság! — köpte ki az anyós, de valahogy bizonytalanul.
— Hát miféle hazugság? — Natalja gúnyosan elmosolyodott. — Tudja egyáltalán, milyen gyógyszereket szedett? Levágta valaha is a körmét? Nem. Maga arra várt, hogy végre meghaljon, hogy kiadhassa a lakást. Ő meg mindent látott. És mindent megértett.
Vadim megpróbált beavatkozni ebbe a női vitába.
— Natas, hát mit kezdesz? — nyüszített. — Anyu meg csak igyekezett, ahogy tudott. Minek nekünk más vacka? Nincs szükségünk családi botrányokra. Írasd át anyura, és ezzel vége is. Add vissza szépszerével.
Natalja lassan a férjére emelte a tekintetét.
Tizenkét év. Tizenkét évig nézte ezt a felnőtt, erős legényt, és arra várt, hogy egyszer végre férfivá válik. Az összes ezen év alatt egyszer sem állt ki mellette az anyja előtt. Mindig a garázsban bújt el, vagy a telefonját nyomkodta, amikor Tatyjana Pavlovna jelenetet rendezett a rosszul kivasalt ingek vagy a túl sós leves miatt.
És most, amikor sárral dobálóztak, ő megint arra kérte, hogy hódoljon be. Hogy neki kényelmesebb legyen.
— Hát figyelj ide, — szögezte le Natalja.
Elrugaszkodott az asztaltól, és a megdermedt férj mellett elhaladva a folyosóra ment. Levette a magaslesről a régi utazótáskát, és a puffra dobta.
— Vadim. Estére összegyűjtöm a holmidat.
A férj értetlenül pislogott.
— Hogyhogy? Hová?
— Haza az anyukádhoz, — vágta rá Natalja. — Elhozom a fiút az oviból, és elköltözünk. Hála istennek, most már van hová mennünk.
— Natas, mit találtál ki? — háborodott fel Vadim, és egy lépést tett felé. — Egy lakás miatt tönkretenni a családot? Hát én mi legyek?
— Hát maradj anyuval.
Natalja módszeresen kezdte bepakolni a holmiját a polcokról a táskába.
— Nemsokára úgyis szüksége lesz egy ápolóra öregkorára. Ingyenesre. És hogy leveseket főzzön menetrend szerint. Te majd boldogulsz.
— Hát hogy mered! — kezdett el megint kiabálni a konyhából Tatyjana Pavlovna. — Az én házamban! Hálátlan dög! Hordd el magad!
— A jobbágyságot már rég eltörölték, Tatyjana Pavlovna — vetette oda Natalja a válla felett. — Szórakozzanak csak itt magukban. Nélkülem.
Átokszavak repültek a hátába. Kiabálások a hálátlanságról, égi csapásokkal való fenyegetések és ígéretek a koldusbotra juttatásról. Már nem hallgatta őket. Csak csomagolt.
Két hónap telt el.
Az élet csodás módon helyrejött, miere az örökös elégedetlenség háttérzaja eltűnt az életéből. Natalja egy könnyű felújítást csinált Mihály nagypapa lakásában. Kidobta a régi, kifeküdt bútorokat, tisztáramosta az ablakokat, világos függönyöket akasztott fel.
A fiú egy jó iskolába került közvetlenül a ház udvarában. A kisfiú abbahagyta a rezgést minden hangos zajra, és elkezdett normálisan aludni.
A tartásdíjat Vadim nyögvenyelősen fizette. Tiszta aprópénzt küldött, mindegy egyes alkalommal hosszú, siránkozó üzenetekkel kísérve a banki utalást a csevegőben. Arról írt, milyen nehéz neki, milyen igazságtalanul bántak vele a munkahelyén, hogyan drágul minden.
Natalja ezeket az üzeneteket nem olvasta, csak lesöpörte a képernyőről. Teljesen elegendő volt a fizetése ahhoz, hogy nyugodtan éljen, és senkitől se függjön.
Szerda este kefíres csokoládétésztát sütött. A lakásban a vanília meghitt illata terjengett. Váratlanul csengettek az ajtón.
Natalja leöblítette a kezét, konyharuhával letörölte, és az ajtóhoz ment. Kinézett a kukucskálón.
A lépcsőfordulóban Vadim toporgott. A lábainál ott állt az a bizonyos hatalmas, púpos sporttáska.
Elfordította a zárat, és résnyire nyitotta az ajtót, a fémláncot rajta hagyva.
— Mit akarsz? — kérdezte arckifejezés nélkül.
Vadim megpróbált betolakodni, de a lánc a végsőkig megfeszült, és nem engedte tovább a küszöbnél.
— Natas, eressz be, hm?
A volt férj hangja rendkívül szánalmas és esedező volt.
— Mit akarsz, kérdem én? A pite nem neked sül.
— Az anyja teljesen megkattant — nyüszített Vadim, a homlokát a ajtófélfának nyomva. — Nyúz és nyúz reggeltől estig. Hogy nem úgy ültem le, nem azt vettem meg, kevés pénzt adok, nem takarítottam magam után. Így nem bírom tovább. Teljesen lehetetlen vele élni.
Natalja a vállát a ajtófélfának támasztotta.
— Nézd csak. Hát tizenkét évig meg lehetséges volt?
— Na Natas! Hát a férjed vagyok.
— Volt, Vadim. Volt. És hál istennek.
— Ugyan már, ne sértődj meg!
Vadim megpróbált egy csábító mosolyt húzni a meggyötört arcára. Ferde és nem meggyőző lett.
— Összeszedtem a táskát. A holmimmal. Végleg eljöttem. Kezdjük elölről? A te tágas lakásodban áldás élni. Hely lesz mindenkinek bőven. Meg finom piteszag is van. Tudom jól, hogy hiányzom neked.
Natalja némán nézte a lábainál álló púpos táskát. Aztán a pislogás nélküli tekintetét Vadim arcára függesztette. Semmiféle szánalom nem ébredt benne belül. Csak egy enyhe undor, mint amikor egy aszfaltra lapított bogarat lát az ember.
— Menj vissza anyádhoz, Vadim. Futkosófiúra itt a továbbiakban nincs szükségem.
— Natas! Hát hová menjek? — üvöltötte, az ajtószélbe kapaszkodva. — Halálra emészt!
— Az a ti családi problémátok.
Nyugodtan bezárta az ajtót, és kétszer ráfordította a zárat. A lépcsőn a lépések még sokáig egy helyben toporogtak, nehéz sóhajok kíséretében, aztán lehangoltan tipegtek le a lépcsőn.
Natalja megigazította a lábtörlőt a küszöbnél, és visszament a konyhába. A pite éppen elkészült, és szólni kellett a fiának, hogy vacsorázzon.
