„Nem a megfelelő pillanatban értem haza – vagy éppen a lehető legmegfelelőbben ahhoz, hogy tetten érjem az anyósomat, amint örökösként lép akcióba. Az ékszerek próbálgatását a vagyonomra vonatkozó tervek kísérték. Aztán egy telefonhívás az ügyvédnek.”
Tatyjana egy hatalmas tükör előtt állt a gardróbszobában. Kritikus szemmel vizsgálta a tükörképét. Az elefántcsontszínű kasmír kosztüm szépen hangsúlyozta az alakját. Ma fontos tárgyalások vártak rá potenciális befektetőkkel. Tökéletesen kellett kinéznie.
— András, láttad a gyémánt fülbevalómat? Azt, amit apu a harmincadik születésnapomra adott? — szólt ki a férjének.
András, a magas, barna hajú férfi kedves barna szemekkel benézett a gardróbba.
— Azt hiszem, a doboz felső fiókjában tartod — mondta, miközben befejezte a reggeli kávéját.
Tatyjana kinyitotta az ékszerdobozt, és kivette a fülbevalókat. A csillogásuk mindig magabiztossá tette. Az apja megtanította arra, hogy értékelje a minőségi dolgokat — azokat, amelyek nemcsak drágának látszanak, hanem hosszú ideig szolgálnak is.
András mintegy mellékesen megjegyezte:
— Ma anya beugrik. Kérte, hogy adjam oda neki a pótkulcsokat. Azt mondja, meglepetést akar nekünk.
Tatyjana nehéz sóhajt engedett ki.
— Már megint a te anyád a meglepetéseivel — morogta.
András összevonta a szemöldökét.
— Tánya, ne kezdd el. Anya csak segíteni akar.
Tatyjana becsapta az ékszerdobozt.
— Minden látogatása szemrehányásokkal végződik felém. András, elegem van abból, hogy állandóan bűntudatom legyen csak azért, mert sok mindent elértem.
A férje közelebb lépett, és átölelte a vállánál.
— Anya majd megszokja. Csak idő kell neki.
— Három év házasság nem volt elég? — Tatyjana finoman kibontakozott az ölelésből. — Rendben, elkések. Este találkozunk.
Ahogy kilépett a házból, Tatyjana végignézett a gyönyörű kerten, amelyet az elmúlt két évben szeretettel alakított ki. A tágas, kétszintes villa, amelyet a saját tervei alapján építettek, mindazt tükrözte, amit kitartó munkával elért. Harminchárom évesen Tatyjana egy sikeres dizájnstúdió tulajdonosa volt, több jövedelmező befektetéssel rendelkezett, és teljes mértékben ő irányította az életét.
Egy jótékonysági esten ismerkedett meg Andrással. A férfi egy nagy építőipari cégnél dolgozott építészként. Szerény, intelligens volt, jó humorérzékkel — András azonnal meghódította a szívét. Aztán megjelent az édesanyja, Ljudmila Szergejevna.
Tatyjana máig emlékezett az első látogatására az esküvő után. Az anyós végignézett a ház fényűző belső terén, összeszorította az ajkát, és így szólt:
— Nahát, ilyen fiatal, és máris ennyi mindene van. Én meg egész életemben tanárként dolgoztam, filléreket kerestem, semmit sem tudtam félretenni.
Azóta az efféle megjegyzések megszokottá váltak. Ha Tatyjana új ruhát vett fel, Ljudmila Szergejevna feltétlenül rákérdezett az árára, majd csóválta a fejét. Ha Tatyjana nyaralást tervezett, azonnal jött a megjegyzés:
— Én meg tíz éve nem jártam a tengernél. Kicsi a nyugdíjam, a fiam pedig nem milliomos.
Tatyjana soha nem válaszolt ezekre a szurkálódásokra. Az apja mindig azt mondta neki: „Ne bizonyíts senkinek semmit. Csak tedd a dolgod.” Így is tett — fejlesztette az üzletét, gondoskodott az otthonáról, és építette a kapcsolatát a férjével. De minél sikeresebb lett, annál erősebbé vált az anyósa elégedetlensége.
Egy fárasztó munkanap végén Tatyjana beült az autójába, és hazafelé indult. Félúton megcsörrent a telefon.
— Tánya, bocsáss meg, de ma későn érek haza — András hangja bűntudatos volt. — Sürgős megbeszélés.
— Rendben, ne siess — válaszolta Tatyjana.
Amikor leparkolt a ház előtt, észrevette, hogy ég a fény a nappaliban. „Csak nem becsapott András?” — villant át az agyán, de a gondolat azonnal el is tűnt. A kapu mellett Ljudmila Szergejevna öreg Zsigulija állt.
— Remek — morogta Tatyjana. — Pont az anyósom hiányzott még.
Csendben lépett be a házba, és neszezést hallott a második emeleti hálószobából. A lépcső közepén megállt, és figyelni kezdett. Az anyósa dúdolgatott, és a hangok alapján éppen a szekrény fiókjait húzogatta ki.
Lábujjhegyen felment, és az ajtó résén át benézett a hálószobába. Amit meglátott, attól leesett az álla: Ljudmila Szergejevna a tükör előtt állt, és azt a zafíros nyakéket próbálta fel, amelyet Tatyjana az esküvőjére kapott a szüleitől.
— Eladom majd ezeket a csecsebecséket — mondta az anyós, miközben gyönyörködött a tükörképében. — A pénzt befektetem a lakásomba. Még a tengerhez is eljutok belőle.
Ljudmila Szergejevna forgolódott a tükör előtt, a nyakék mellett Tatyjana fülbevalóit is magára vette. Az ágyon ott hevert a nyitott ékszerdoboz.
— Andrásnak már régen ideje lenne követelnie a maga részét — folytatta az anyós, miközben megigazította a nyakán a nyakéket. — Annyi éve élnek együtt, mégis minden csak az ő nevére van írva. Megtanítom a fiamat, hogyan szorítsa sarokba ezt a hölgyet.
Tatyjana elővette a telefonját, és elindította a felvételt.
— Aztán elválik tőle, elviszi a vagyon felét, és mi úgy élünk majd, mint a királyok — nevetett fel Ljudmila Szergejevna, miközben a tükör előtt másik oldalára fordult.
Ebben a pillanatban Tatyjana benyomta az ajtót. Az anyós tátott szájjal megdermedt.
— Ljudmila Szergejevna, csak folytassa, kérem — Tatyjana hangja jéghideg nyugalommal csengett. — Az a terv, amellyel a sikeremért akar bosszút állni, igazán lenyűgöző.
Ljudmila Szergejevna elsápadt, és sietve kezdte levenni az ékszereket.
— Tányácska, én csak felpróbáltam… ez nem az, aminek gondolod…
— És mit kellene gondolnom? — Tatyjana az ágyhoz lépett, és gondosan visszapakolta a szétszórt ékszereket az ékszerdobozba. — Mindent hallottam. És fel is vettem.
— Felvettél engem? — az anyós rémületből felháborodásba csapott át. — Hogy merészeled?! A férjed anyja vagyok!
— Én pedig ennek a háznak a tulajdonosa és ezeknek az ékszereknek a gazdája — mondta Tatyjana, miközben elővette a telefonját. — Tegyük tisztába a helyzetet.
Tárcsázta az ügyvédje számát, és bekapcsolta a kihangosítót.
— Jó estét, Viktor Pavlovics. Egy pusztán elméleti kérdés: ha a férjem úgy döntene, hogy beadja a válópert, mit kapna?
— Tatyjana Alekszandrovna, mint mindig, most is csak elméleti kérdései vannak — mosolygott az ügyvéd. — Pontosan semmit. A ház a házasság előtt lett megvásárolva. A vállalkozás a házasság előtt indult. Az autó, a számlák, a befektetések — mind az ön nevére vannak bejegyezve. A házassági szerződés egyértelműen rögzíti, hogy önöknek nincs közösen szerzett vagyonuk.
— És ha vagyonmegosztás iránti keresetet nyújtana be?
— Elveszítené — válaszolta az ügyvéd. — Minden jogilag kifogástalanul védett.
— Köszönöm — Tatyjana bontotta a vonalat, majd a falfehér anyós felé fordult. — Nos, mit szól most ehhez, Ljudmila Szergejevna?
Az előszobaajtó becsapódott. Egy perc múlva András jelent meg a hálószoba küszöbén.
— Anya? Tánya? A találkozót lefújták! Mi folyik itt? — tanácstalanul kapkodta a tekintetét a két nő között.
— Andruskám! — az anyós a fiához rohant. — A feleséged… megvádol engem! Csak beugrottam megnézni benneteket, erre ő…
— Szó sincs róla — szakította félbe Tatyjana. — Az anyád az ékszereimet próbálgatta, és terveket szövögetett arról, hogyan válsz el tőlem, és hogyan szerzed meg a pénzemet.
— Micsoda ostobaság? — ráncolta össze a homlokát András. — Anya soha nem…
Tatyjana szó nélkül elindította a felvételt. A szobát Ljudmila Szergejevna hangja töltötte be, amint részletezte az aljas tervét.
A felvétel véget ért. Az anyós felkiáltott:
— Ez… ez kiragadott a szövegkörnyezetből! Csak fantáziáltam!
Tatyjana megrázta a fejét.
— Arról fantáziált, hogyan verjen át engem? Tudja, Ljudmila Szergejevna, három éven át tűrtem a szurkálódásait. Hallgattam, mennyire nehéz az élete. Hallgattam, amikor kritizálta a házamat, a ruháimat, az életmódomat. De most — elég volt.
András a fejéhez kapott.
— Anya, miért tetted ezt?
— És mégis mit tettem? — csattant fel Ljudmila Szergejevna. — A te feleséged kérkedik a pénzével! Mindenkit lenéz! Egy fillért sem látsz tőle!
— Tisztességes fizetésem van — mondta halkan András.
— Aprópénz! — vágta rá az anyja. — Ő milliókat keres, és még a saját anyján sem segít! Szívtelen!
Tatyjana összefonta a karját a mellkasán.
— Apám mindig azt mondta nekem: „Senki sem jogosult a pénzedre. Még a legközelebbi emberek sem.” Arra tanított, hogy csak magamra számítsak. És nem szándékozom eltartani azokat, akik maguk is képesek dolgozni.
— Látod, milyen ő? — fordult Ljudmila Szergejevna a fiához. — Hideg, számító! Ez nem nő, hanem egy számológép!
András lehajtott fejjel állt. Tatyjana várta, hogy megszólaljon, hogy végre kiálljon mellette. De a férje hallgatott. Végül felemelte a tekintetét.
— Tánya, lehetnél kedvesebb az anyámmal.
Tatyjana egy lépést hátrált, alig hitt a fülének.
— Kedvesebb? Az anyád azt tervezte, hogy elveszi tőlem mindenem felét! És én legyek kedvesebb?
— Te mindig csak magadra gondolsz — folytatta András. — Anyának igaza van. Hiszen látod, milyen nehéz egyetlen nyugdíjból élni…
— Ó, milyen engedelmes kisfiú — mosolygott keserűen Tatyjana. — A feleségét nem védi meg, de az anyját — arra mindig kész.
— Ne merj így beszélni a fiamról! — csattant fel Ljudmila Szergejevna.
— Tudják mit? — Tatyjana az ajtóhoz lépett. — Mindketten elhagyhatják a házamat. Azonnal.
— De Tánya… — kezdte András.
— Komolyan beszélek. Pakolj össze. Az anyád oldalát választottad — akkor menj, és élj vele.
— Ezt nem teheted meg! — sikította Ljudmila Szergejevna.
— Dehogynem — mutatott Tatyjana az ajtóra. — És azt tanácsolom, többé ne jelenjenek meg itt. Ellenkező esetben feljelentést teszek a rendőrségen.
Egy órával később András és az anyja elhagyták a házat. Tatyjana a nappaliban ült egy pohárral a kezében, és a panorámaablakokon át a kivilágított kertet nézte. A telefon többször is megcsörrent — András próbálta elérni, de ő nem vette fel.
A válás gyors és csendes volt. Tatyjana teljesen belemerült a munkába. Az üzlete virágzott. Az új dizájnékszer-projekt óriási sikert hozott. Vásárolt egy kis házat Olaszország tengerpartján, és az отпускját egyedül töltötte ott.
Az idő repült. Néha esténként, a tengerre néző teraszon ülve Tatyjana eszébe jutott a sikertelen házassága. Kár, hogy András nem bizonyult olyan embernek, akire támaszkodni lehet. De a válást nem bánta meg. Jobb egyedül lenni, mint egy áruló mellett.
Az apja mindig ezt mondta neki: „Kislányom, a gazdagságod nem a pénzben van, hanem abban, hogy képes vagy magad dönteni a sorsodról.” Tatyjana hálás volt ezért a leckéért. Harmincöt évesen pontosan tudta: a magánya nem ítélet, hanem tudatos választás. És ha egyszer ismét megjelenik mellette egy férfi, az olyan lesz, aki nem a pénzét, hanem őt magát értékeli.
Addig pedig élvezte a szabadságát, és semmit sem bánt meg.
