Anna forró hússal megrakott tálcát vitt, amikor hirtelen valaki erősen megragadta a csuklóját.
– Állj!
Összerezzent. Mark volt az – az étterem tulajdonosa, az az ember, akitől még a tízéves tapasztalattal rendelkező pincérek is rettegtek.
– Mit mondtál ott a zongoráról? – hunyorított rá.
Anna nem azonnal értette, miről van szó.
– Én… én csak azt mondtam, hogy a zongora nincs behangolva.
Mark elmosolyodott, és arccal a vendégtér felé fordította. Az asztaloknál vagy negyvenen ültek – üzletemberek és a feleségeik.
– Hallották? – mondta hangosan. – A mi szakácsnőnk még zenész is.
Valaki felnevetett.
– Gondolom, a konzervatóriumban tanultál? – kérdezte gúnyosan Mark.
Anna hallgatott.
– Na? Tanultál vagy sem?
– Nem – felelte halkan.
A teremben kissé elcsendesedett a zaj.
– Hát ez meglepetés – húzta el a szót Mark, majd tapsolt egyet. – Emma, gyere ide.
A lánya lépett elé. Tökéletes frizura, ruha, amely többe került, mint Anna egyéves fizetése, hideg tekintet. Mindenki ismerte a történetét: a legjobb tanároknál, drága akadémiákon tanult, külföldön adott koncerteket. Mark nem egyszer dicsekedett azzal, hogy „zseniként” játszik.
Mark átölelte a lánya vállát, majd Annára nézett.
– Figyelj. Emma most játszik. Utána te jössz. Ha te játszol jobban, veszek neked egy éttermet. A sajátodat. A neveddel.
Ha pedig nem – ma repülsz innen. Fizetés nélkül.
Az ujjával a zongorára mutatott.
A teremben síri csend lett.
Anna érezte, ahogy égnek a fülei. Mindenki őt nézte. Nem emberként – szórakozásként.
Lassan letörölte a kezét a kötényébe, és egy lépést tett a zongora felé.
És ezután valami egészen váratlan történt…
Emma leült, megigazította a ruháját, és játszani kezdett.
Ez… jó volt. Tiszta. Pontos. Professzionális. A vendégek udvariasan bólogattak, valaki még tapsolt is.
Mark elégedetten mosolygott.
– Így kell ezt – mondta. – Most pedig te jössz.
Annára nézett. A teremben csend lett.
Anna lassan a zongorához lépett. Leült. És már az első hangoknál megváltozott valami a teremben.
Ez nem egyszerűen zene volt. Úgy játszott, mintha minden billentyűben élne. Nem voltak hatásvadász mozdulatok, nem volt színjáték – mégis, sokaknak elállt a lélegzete.
Amikor befejezte, néhány másodpercig senki sem tapsolt.
– Nem… – rázta meg a fejét Mark. – Ilyen nincs. Talán csak ezt az egy dallamot tudod. Játssz valami mást.
Anna bólintott. Újra játszani kezdett. A legnehezebb darabot. Kotta nélkül. Sehova sem nézve. Csak emlékezetből.
Most már senkiben sem maradt kétség.
Amikor az utolsó hang is elhalt, a terem tapsviharban tört ki.
Mark úgy nézett rá, mintha most látná először.
– Hol… hol tanultad ezt? – kérdezte.
Anna felállt.
– A nagymamám tanított – mondta nyugodtan. – Zongoraművész volt.
A teremben ismét csend lett.
Mark lassan kifújta a levegőt, majd elmosolyodott – most már gúny nélkül.
– Tartani kell a szavam – mondta. – Az étterem a tiéd lesz.
Anna némán bólintott.
