— Lakást veszünk nektek – mondta az esküvő előtt az anyósom nekünk, a vőlegényemnek és nekem. – Háromszobásat, jó környéken. De csak azzal a feltétellel, hogy házassági szerződésetek lesz. Te is érted, mennyi a válás manapság: mi befektetünk, aztán mi lesz?
Kellemetlen volt. Denisszel még össze sem házasodtunk, máris „elváltak” bennünket. Mégis el kellett ismernem Angelina Vlagyimirovna szavainak igazságát. Denis családja tehetős volt. Az apjának saját vállalkozása volt, lakása, háza, autói. Én pedig – ahogy mondani szokták – „kolhozról” jöttem. A szüleim semmit sem értek el az életben, rajtam kívül még két fiuk volt.
— Gondold meg – tanácsolta anyám. – Soha nem fognak igazán befogadni. Egyenlőtlen házasság ez, akárhogy nézed.
Tizenhat évvel ezelőtt nem gondolkodtam ezen. Szerelem volt. Beleegyeztem a szerződésbe, aláírtam mindent, ahol kellett. Eleinte egészen jól is éltünk. Aztán jött a szülési szabadság. A férjemet az apja helyezte el a saját cégénél, én magam próbáltam munkát találni.
Angelina Vlagyimirovna, amikor elmentem szabadságra az „érdekes állapotom” miatt, majd megszületett a gyerek, nem mulasztotta el hangsúlyozni:
— A babának (kislányt vártunk) mindent megveszünk, de te légy szíves, fogd vissza a saját kiadásaidat, számíts inkább a saját segítségedre.
És Denis nem mondott neki ellent.
Hamarosan észrevettem, hogy a férjemnek kifejezetten tetszett, amikor pénzt kértem tőle: harisnyára, a hírhedt betétekre. Ő pedig olyan nagyvonalúan, úri kegyből adott. Ötszáz hrivnya – a legszélesebb gesztus!
— Dajka! – szólítottak meg néha a bevásárlóközpontokban, ahová a lányommal mentem.
— Dajka! – szólítottak meg néha a bevásárlóközpontokban, ahová a lányommal mentem. – Figyeljen már a gyerekre, még összetör nekünk valamit!
— Igazad van – mondtam anyámnak. – A lányom úgy van felöltöztetve, mint egy hercegnő, én meg úgy nézek ki, mint a szolgálója. Nem, a férjem nem vesz nekem semmit: mindent magamnak. A lányát viszont ellátja.
Elmenni már akkor? De hová és miből? Tisztában voltam vele, hogy még ha munkába is állok, lakást nem tudnék bérelni, a lányomat pedig nyilván senki sem adná nekem. Így élni Denisszel nem volt kifejezetten rossz: nem bántott, a ház tele volt mindennel, étel volt a hűtőben. A gyerek semmiben sem szenvedett hiányt. A munkáról viszont csak álmodoztam.
— Nincs is miért visszamenned dolgozni a gyesről – jelentette ki egyszer Angelina Vlagyimirovna. – A lányoddal kell foglalkoznod.
— Pontosan – támogatta az anyját Denis.
— És kérjem tőled a pénzt harisnyára? – dühödtem fel. – A szádba nézzek? Köszönöm, nem!
— Akkor majd fizetek neked, mint egy dajkának – ajánlotta fel a férjem. – Lesz saját pénzed.
A férje szemébe nevettem, és visszautasítottam. Amikor a lányom betöltötte a három évet, munkába álltam, a férjem és az anyósa pedig dajkát fogadtak. Az anyósom házában.
— Hiszen te magad nem akartál vele otthon maradni! – vágta oda maró gúnnyal a férjem anyja. – Egy idegen emberre pedig nagyon kell figyelni. Nincs tartalék lányunk meg unokánk! Én itthon vagyok, majd én szemmel tartom.
A lányomat ezután már csak hétvégéken láttam.
— Te választottad a munkát és az anyagi függetlenséget – vont vállat a férjem. – Na és? Független lettél?
— El fogod veszíteni a gyereked! – sírt anyám.
— Honnan van ez a táska? – kérdezte a férjem. – Szeretőt tartasz? Vigyázz, ha kiderítem, a lányodat egyáltalán nem fogod látni, téged meg úgy ahogy most vagy, kiváglak innen. Haha. A táskával együtt.
Amikor a lányom második osztályos volt, elmentem. Először a munkahelyről, elküldve a főnökömet oda, ahová ő maga is gyakran és bőszen küldött minket. Micsoda élmény volt kimondani:
— Menjen csak, Igor Leonidovics, a…-ba, és ne fulladjon bele a felháborodásába!
Addigra már volt egy jelzáloggal terhelt egyszobás lakásom. A férjemet és az anyósomat elküldeni még halogattam: gazdag emberrel ne pereskedj – a lányomat biztosan az apjánál hagyták volna. Ráadásul a kislány már hozzászokott a nagyszülők bőkezű ajándékaihoz, és átvette az anyósa irántam tanúsított lenéző stílusát.
Elveszítettem a gyerekemet. De a kislány élt és egészséges volt, szerették, kényeztették, elhalmozták ajándékokkal. Anyai ösztön? Talán kicsit „hibás” nő vagyok, de kész voltam „hétvégi anyává” válni. Mit tehettem – a rossz házassági döntésnek ára van.
Addig halogattam, míg el nem döntöttem, hogy elviszem a lányomat a tengerhez. Egyedül, a saját pénzemből és férj nélkül. Denishez fűződő kapcsolatunk már rég megromlott, szerettem volna kettesben lenni a lányommal.
— Nem engedem! – ordította Angelina Vlagyimirovna. – Inkább csontig fekszem, de nem engedem. Egy hónap múlva Olaszországba megyünk. Megleszünk a te nyomorúságos Törökországod nélkül. Ugye, kismadaram? Minek nekünk Törökország? Te az apukáddal és a nagymamáddal akarsz menni, nem az anyáddal, igaz?
— Igen – erősítette meg a lányom. – És veszel nekem új iPhone-t?
Megvontam a vállam, és elutaztam. A gyerekemet egy iPhone-ért megvették. Hát jó.
— Ha egyedül elmész – fenyegetett meg este a férjem –, tekintsd úgy, hogy nincs családod! A lányodat heti egy órára fogod látni az anyám felügyelete mellett.
— Ha nem, hát nem – mondtam nyugodtan. – Menjetek mind a francba!
A férjem meglepetten pislogott, én pedig összepakoltam, és elmentem a saját lakásomba. Elutaztam pihenni. Remekül pihentem, mellesleg. Különösen jó érzés volt tudni, hogy mindannyiukat elküldtem, hogy van pénzem, és ezt megengedhettem magamnak.
— Kakukk! – rendezett egész jelenetet a váláskor az exanyósom, amikor beleegyeztem, hogy a lányom az apjánál maradjon, én pedig tartásdíjat fizessek. – Nincs szíved, se lelkiismereted. Ez történik, amikor egy keverékkel alapítanak családot!
A „keverék” már a saját, kétszobás lakásában él a belvárosban, nekem több alkalmazottam van, saját ügynökségem, autóm. És évente egyszer drága üdülőhelyek, a kettő között pedig a mi Odesszánk.
Az egykori apósom elhunyt. A cége sem élte túl az egymást követő válságokat. Az exférjem újranősült, a lányunk a nagymamájával nő fel, és nemrég elkezdett egyre kitartóbban találkozót kérni velem:
— Hiányzol, anyu, már nem bírom!
Elfogyott a nagymamánál a pénz az új kütyükre, hát a lányom „elkezdett unatkozni”. Már tizenhárom éves. Teljesen idegen emberré nőtt számomra.
— Kőszívű vagy – rója fel nekem anyám, miközben minden hónapban elfogadja tőlem a gyógyszerekre és élelmiszerre szánt támogatást. – Hogy lehet, hogy a saját gyerekedért nem fáj a szíved? Mindent a pénz váltott fel nálad!
Felváltotta. Nem mindent, de sok mindent. És ami a legfontosabb: csodálatos szabadságérzést adott. A szabadságot, hogy mindenkit és bárkit elküldjek a fenébe, és úgy éljek, ahogy nekem tetszik.
És ítéljetek el nyugodtan, akár kékülésig is. De az életünk csak egy van, és minden egyes perccel egyre kevesebb…
Nyomjatok lájkot, és írjátok meg a gondolataitokat kommentben!
