– Tesztet akarok csinálni – ha Dasa valóban az enyém, elviszem őt.
– Vidd akár most azonnal, mert csak láb alatt van – elegem van belőle, etetni kell, ruháztatni kell, magamnak néha még pihenést sem engedhetek meg, hogy neki vehessek valami ennivalót. Ilyen az élet… Adj pénzt, Miska – mondta Rita, miközben készülődött a munkába.
Gyorsan megkente a férje szendvicseit, fóliába csomagolta őket, és az asztalra tette. Miska egy autószervizben dolgozott, náluk nem volt ebédszünet, ezért mindig vinnie kellett magával valamit. Maga Margarita egy étkezdében dolgozott szakácsnőként. Az ő munkahelye valamivel messzebb volt az otthonuktól, ezért a nőnek egy órával korábban kellett felkelnie, mint a férjének.
Odakint szemerkélt az eső, Rita felvette az előszobában heverő esernyőt. Az esernyő kicsúszott a kezéből, és hangosan a padlóra csapódott. Margarita megdermedt, majd benézett a hálószobába – a férje nem ébredt fel. Rita elmosolyodott:
– Milyen figyelmetlen vagyok! – majd óvatosan kisurrant az ajtón.
A kisbusz meglepően gyorsan megérkezett. Rita az ablak mellé ült, és nézni kezdte a várost. Elgondolkodott az életén. Rita már nem volt fiatal lány, közeledett a harminchoz, boldog házasságban élt… Bár nem éltek jólétben, mégis – úgy érezte – összhangban éltek. Csak egy dolog szomorította el Ritát: nem volt gyermekük a férjével, pedig annyira vágyott rá, hogy legyen egy kisbabája, és teljesen mindegy volt számára, hogy kislány vagy kisfiú.
Három hosszú év alatt, amióta házas volt, Rita kivizsgálásokra járt, de ott csak széttárták a kezüket, és azt mondták, nála minden rendben van.
A kisbusz megállt, Rita kifizette az utat, és leszállt – már csak át kellett mennie a parkon, amely mögött az étkezde volt. Néhány lépést tett a járdán, amikor Margarita meglepetten megállt: egy nedves padon egy kislány ült, és sírt. Vékony kabát volt rajta, a hidegtől dideregve húzta össze magát, az arcán pedig az esőcseppekkel keveredve folytak a könnyek.
Rita odalépett a gyerekhez, és óvatosan megkérdezte:
– Szia! Miért ülsz itt egyedül?
– Anyu kidobott… – szipogta a kislány.
– Hogyhogy… kidobott? – csodálkozott Rita. Ez teljesen hihetetlennek tűnt számára – kitenni a saját gyereket az esőbe!
– Aludt, én meg éhes voltam… – mondta a kislány.
– Felébresztettem, és ennyi… Anyu kiabálni kezdett… És most itt vagyok…
– Hogy hívnak?
– Dasa.
– És mit kezdjek veled, Dasa? – Rita elgondolkodott, majd az órájára nézett. – Rendben, menjünk. Hol laksz? Messze van innen?
– Nem, itt a közelben – a kislány oldalra intett a kezével.
Abba az irányba indultak, amerre Dasa mutatta, és öt perc múlva már egy lakás előtt álltak. Rita megnyomta a csengőt, de sokáig senki sem nyitott ajtót.
Végül egy álmos, furcsa kinézetű nő nyitott ajtót, koszos köntösben. Régen mosatlan, fésületlen haja keretezte a gyűrött arcát.
Meglepődve nézett Ritára, majd Dasára pillantott, és értetlenül félreállt:
– Jöjjenek be.
Rita szó nélkül átlépte a küszöböt. A lakásban olyan elképesztő bűz terjengett, hogy a nőnek azonnal felfordult a gyomra.
A piszkos padlón rongyok hevertek szanaszét, a szekrényen lévő vastag porréteg pedig arról árulkodott, hogy itt nagyon régóta senki sem takarított. Zavartan körbenézve Rita észrevett egy fényképet a szekrény polcán.
A meglepetéstől elkerekedett a szeme…
Rita már látta ezt a képet a férje albumában, csakhogy az otthonukban lévő fotó egyenetlenül volt levágva, és a kivágott részletben csak a férje, Miska maradt.
Ezen a fényképen is Mihály volt látható, de mellette egy fiatal, szép nő állt, akiben Rita szinte azonnal felismerte a lakás gazdáját. Margarita megfordult, és döbbenten nézett erre az ápolatlan nőre.
– Na? – kérdezte az.
– Milyen „na”? – Margarita, felidézve, hogyan került ide, összeszedte magát. – Az ön lánya a parkban ül és sír! Magát ez egyáltalán nem érdekli? Milyen anya maga?
– Te meg még engem oktass ki! Menj, a sajátjaidat neveld! Az enyémhez meg ne nyúlj! – a nő hirtelen a lánya felé fordult. – Te meg hol kóboroltál?
A kislány gyorsan besurrant a szomszéd szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Margarita megértette, hogy neki itt semmi keresnivalója nincs, megfordult, és elment.
Egész nap a kislány járt a fejében, a fénykép, és az az ápolatlan nő, akinek valószínűleg köze volt a férjéhez.
Este Rita átnyújtotta Miskának a fényképet, és megkérdezte:
– Drágám, ki volt az a nő melletted a képen?
– Meséltem már neked Elenáról. Sokáig együtt jártunk, még házasodni is akartunk, de ő megismerkedett egy másik férfival, és elhagyott engem.
– És miért vágtad le a fényképet?
– Nem tudtam megbocsátani neki, hogy nem tartotta meg a gyermekemet. Amikor szétmentünk, várandós volt, de mindezek után azt mondta, hogy nem tartotta meg a gyereket. Én elköltöztem a városból, megismertelek téged. Aztán már együtt tértünk vissza ide – ahogy látod, nincs mit titkolnom. De miért kérdezed?
– Tudod, ma velem egy nagyon furcsa dolog történt – válaszolta Rita, és elmesélte a férjének a kislányról és az anyjáról.
Mihály figyelmesen végighallgatta a feleségét, majd megkérdezte, hány éves a kislány. Rita válaszolt.
Elgondolkodott… Igen, akár a lánya is lehetett…
– Hol is mondtad, hogy laknak?
Rita elmondta, majd lefeküdt aludni – nagyon fáradtnak érezte magát. Alig aludt el, amikor éjjel fél kettőkor felébredt, és észrevette, hogy a konyhában ég a villany.
Halkan odalépett, és benézett a résnyire nyitott ajtón. Mihály az asztalnál ült, és gondolkodott.
Másnap becsöngetett egykori szerelmének az ajtaján. Dasa nyitott ajtót. A kislány ott állt, és nézte az ismeretlen férfit, aki valamiért mosolygott rá.
– Szia! Te Dasa vagy? És hol van az anyukád? – a kislány megfordult, és beszaladt a lakásba.
– Anya! Jöttek hozzád!
– Ki az? – kukkantott ki a szobából egy ápolatlanul öltözött nő.
Mihály nézte őt, és alig ismerte fel Elenát – azt a lányt, akit egykor nagyon szeretett.
– Te? – felvonta a szemöldökét a nő. – Mit keresel itt? Mit akarsz?
Mihály meghívás nélkül lépett be a lakásba, mélyet lélegezve a dohos levegőből.
– Elena, tudnom kell az igazat. Dasa az életkora alapján akár a lányom is lehetne. Így van?
A nő nehézkesen leült egy fotelbe, majd Mihályra emelte a tekintetét:
– Pénzt akarsz adni, mi? Hát kellene… Tartásdíjat ugye sosem fizettél. Én meg etetem, látod – tőled egy fillért sem kértem. Adj legalább egy százast.
– Miért hazudtál nekem? Azt mondtad, nem tartottad meg a gyereket.
– Meg akartam tartani, de Valentin azt mondta, hogy akarja ezt a gyereket, ő lesz az apja… Aztán elhagyott, amikor Dasa három hónapos volt, azt mondta, nem akar idegen gyereket nevelni. Vissza akartam menni hozzád, de te elköltöztél a városból.
– Tesztet akarok csináltatni. Ha Dasa tényleg az enyém, magamhoz veszem.
– Vidd akár most azonnal, mert csak láb alatt van – elegem van belőle, etetni kell, ruháztatni kell, magamnak néha még egy kis pihenést sem engedhetek meg, hogy neki vehessek valami ennivalót. Ilyen az élet… Adj pénzt, Miska, na.
Dasa félénken odalépett a férfihoz:
– Te vagy az apukám? – a kislány cseresznyeszemű tekintettel nézett rá, pislogás nélkül.
– Igen, Dasa, én vagyok az apád. Magamhoz akarlak vinni. Beleegyezel?
A kislány félve az anyjára pillantott, majd halkan megkérdezte:
– Ugye nem fogsz bántani?
Miska nehéz sóhajjal, megváltozott hangon válaszolt:
– Nem, Dasa. Soha.
A kislány bólintott:
– Akkor beleegyezem!
Mihály megsimogatta a haját, és kiment. Már a lépcsőházban utolérte Elena:
– Ez… hát… van pénzed? Adj kölcsön. – Misa néhány bankjegyet nyújtott át – a nő arca mosolyra derült.
Miska nem bírta tovább, visszafordult a lakásba. Dasa ugyanott állt az előszoba közepén, a szemében szomorúság tükröződött.
– Öltözz fel. Indulunk – és közben csak egy gondolat járt a fejében:
Ez az én Dasám. Nincs jogom itt hagyni őt.
Fél óra múlva Dasa átlépte Mihály lakásának küszöbét. Azonnal felismerte a nénit, aki nemrég hazakísérte, Rita pedig csak állt, nézte őt, és nem akarta elhinni, hogy mindez valóban megtörténik.
Amikor a megfürdetett és jóllakatott Dasa már a szobában játszott a macskával, Rita a férjére nézett:
– Komolyan azt gondolod, hogy helyesen cselekedtél? Hiszen semmit sem tudsz róla.
– Majd megismerem. Természetesen helyesen tettem – hogyan lehetne másképp bánni a saját gyermekünkkel?
Rita megfordult, és kiment a konyhába. Leült, és sírni kezdett, nem is próbálva visszatartani az érzelmeit.
– Miért történik ez vele?
Rita nagyon vágyott gyerekre, de nem lehetett sajátja, pedig a saját kisbabáját a tenyerén hordozta volna.
Most itt volt ez a Dasa. Hogyan viszonyuljon hozzá? Rosszul nem tudna… jól pedig – mi van, ha nem sikerül?
Rita még sértődöttséget is érzett – a férjére, Elenára, az életre… Ebben a pillanatban azonban megérezte, hogy valaki megsimogatja a fejét. Rita azt hitte, a férje az. De amikor felemelte a fejét, látta, hogy Dasa az.
– Rosszul vagy? Történt valami? Én is gyakran sírok. Akarsz, mesélek neked egy szép mesét? Tudok egyet.
Rita felszipogott, és magához ölelte a kislányt.
Eltelt egy év. Mihály elvégeztette a tesztet, de csak azért, hogy kevesebb gond legyen a papírokkal; maguknak a házastársaknak már az elején eldöntötték, hogy az eredménytől függetlenül Dasa velük marad.
Margarita őszintén megszerette az örökbefogadott lányát – egymásnak adták minden fel nem használt szeretetüket és gyengédségüket.
Mihály is erősen kötődni kezdett a kislányhoz – boldog családdá váltak.
Egy nap azonban Rita megbetegedett. Hirtelen történt. Reggel rosszul érezte magát, még azon is gondolkodott, hogy otthon marad, végül mégis elment dolgozni. Néhány óra munka után azonban nagy gyengeség fogta el, és a kórházban tért magához.
– Mi van velem? – Rita soha nem volt gyenge alkat.
– Elvégeztük a vizsgálatokat – hamarosan minden kiderül, de egyelőre bent kell maradnia. A hozzátartozói hamarosan megérkeznek – már értesítettük őket, ne aggódjon.
Nem sokkal később Miska és Dasa léptek be a kórterembe.
– Rita-anyu, mi bajod?
– Semmi, Dasácska, minden rendben. Csak pihennem kell egy kicsit.
Ebben a pillanatban visszatért az orvos:
– Nos, kedvesem, miért nem mondta rögtön, hogy várandós?
Ezzel nem szabad tréfálni. Összességében minden egyszerű: terhes, és mást nem találtunk. Ez pedig azt jelenti… azt jelenti, hogy mindent megteszünk azért, hogy minden könnyen és nyugodtan menjen. Már ma hazaengedjük.
Rita hirtelen felült az ágyon.
– Micsoda? Mit mondott, doktor úr? Terhes vagyok? Miska, mit beszél?
De ez volt az igazság – Rita álma valóra vált. Egy erős, egészséges kisfiút szült, akit Igornak neveztek el.
Dasa mindenben segített az örökbefogadó anyukájának.
Rita el sem tudta képzelni, hogyan boldogult volna egyedül mindennel, ha nincs mellette az okos, nagyobbik lánya.
Aztán megszületett a kis Nasztya. Mihály és Rita örömének nem volt határa – most már nagy, összetartó és boldog családjuk volt. És Rita biztos volt benne, hogy ez a boldogság valahogyan azzal a kislánnyal együtt érkezett meg az otthonukba, akinek nagy és jóságos lelke volt…
👍 Kedveljétek a történetet, és írjátok meg a gondolataitokat kommentben!
