– Holnap elmegyünk hozzám – mondta Sztasz, és puszit nyomott Julja arcára.
– De jó! A szüleid elutaznak valahová? – örült meg a lány.
– Mert már unom a mozikat meg a kávézókat. A kollégiumban meg nem lehet nyugodtan megülni, mindig van valaki, aki leskelődik, hallgatózik.
Sztasz szorosabban átölelte, és elmosolyodott:
– Fázol? Gyere, felmelegítelek. Félreértettél. Holnap a szüleimhez megyünk, hogy bemutassalak nekik.
Julja elugrott tőle:
– Megőrültél? Nézz magadra, meg rám! Te olyan rendes fiú vagy, én meg… Ugyan már, be sem engednének a küszöbig!
Sztasz felnevetett:
– Mi van, megijedtél? Az én bátor kislányom fél? Kitől? A szüleimtől? És miért gondolod, hogy mi ketten nem illünk össze?
– Szeretlek, te is szeretsz engem – remélem. A szüleim csak látni akarják azt a lányt, aki miatt későn járok haza. Ennyi az egész!
Sztasz először akkor látta Julját, amikor a harmadik emeleti ablakpárkányon ülve ablakot mosott. Ő éppen a barátjához tartott a kollégiumba. Egyszer csak egy méterre tőle hatalmas csattanás hallatszott: egy vödör szappanos víz zuhant le a magasból.
– Jaj, a francba – hallatszott felülről, és ő felnézett. – Véletlen volt, tényleg. Ugye nem öntöttem le?
Julja annyira kihajolt az ablakon, hogy Sztasz meg is ijedt.
– Vigyázzon, mert a vödör után maga is leesik! – kiáltotta.
– Ne féljen, nem esek le – kiáltotta vissza a lány, és abban a pillanatban lecsúszott a fejéről a kendő. Sztasz tátva maradt szájjal bámult: a lány teljesen kopasz volt.
– Mi van, megijedtél? Figyelj, légy szíves, szedd fel a kendőt, és vidd fel a négyszázhármas szobába, jó? – kérte, majd eltűnt a látómezőből.
Eleinte Sztaszt zavarta a kopasz feje, de hamar megszokta. Julka vidám és vicces volt. Kiderült, hogy fogadásból vágatta le a haját. És, bármilyen furcsa, még jól is állt neki: különlegesnek és stílusosnak tűnt.
…Julja pánikban rohangált a kollégiumban.
– Lányok, segítsetek! Adjatok egy rendes ruhát! Van valakinek parókája?
Minden akadt, csak a paróka volt egy kicsit nagy, és folyton oldalra csúszott. De összességében Julja egészen visszafogottan és tisztességesen nézett ki.
– Apa, anya, ismerkedjetek meg. Ő az én Juljám – mutatta be Sztasz a lányt a szüleinek.
Julja rémülten hebegte:
– Nagyon örülök.
Sztasz édesanyja asztalhoz hívta őket, és mindenki illedelmesen leült. Julja rémülten nézte az asztalt: előtte evőeszközök sorakoztak. Jó lett volna, ha csak kés és villa van, de volt ott még valami csipeszszerű izé is. Az ételek is ismeretlenek voltak. Úgy döntött, Sztasztól csak salátát kér majd – azt biztosan meg lehet enni villával.
Elkezdődött a vacsora. Julja a salátalevelet kergette a tányéron, amikor meghallotta Anna Romanovna hangját:
– Julja, miért nem eszik semmit? Nem ízlik? – és olyan csípősen mosolygott.
– Csak nem vagyok éhes. A lányokkal sült krumplit ettünk – vágta rá Julja, és elpirult.
– Hát persze – mondta Sztasz anyja, és félhangosan beszélni kezdett valamiről a férjével.
Amikor véget ért a vacsora kínzása, és Sztasz az apjával a konyhába ment a pitéért, Julja felpattant.
– Hadd segítsek leszedni az asztalt – mondta Anna Romanovnának, és véletlenül megbotlott az abrosz szélében. Esés közben látta Sztasz anyjának elkerekedett szemét.
Amikor Julja feltápászkodott a törmelékek közül, észrevette, hogy a paróka félrecsúszott. Anna Romanovna az arcát eltakarva kirohant a szobából, hangosan zokogva.
Julja magán kívül kiszaladt az utcára. Kibontott kabát, a paróka a kezében, a könnyei pedig patakokban folytak.
– Na, hogy sikerült az ismerkedés? – rohanták meg kérdésekkel a lányok.
– Teljesen leégtem – zokogta Julja.
Egész éjjel szégyenkezve idézte fel a sikertelen estét. Még a telefonját is kikapcsolta, félt meghallani Sztasztól:
– Sajnálom, de nem vagy nekem való. Szakítunk.
A szobatársai elmentek órákra. Julja pedig, teljesen feldagadva a sírástól, újra és újra átélte a megaláztatását. Talán haza kellene mennem – gondolta. Sztasz most már biztosan még csak rá sem fog nézni.
Kopogtak az ajtón, és Julja azt hitte, valamelyik lány jött vissza. Kinyitotta az ajtót, és meglepődött: Sztasz állt előtte, egy dobozzal a kezében.
– Miért nem veszed fel a telefont? És miért szöktél el tegnap? Utánad rohantam, egészen a kollégiumig, de te úgy repültél, mintha seprűn ültél volna – kérdezte tárgyilagosan, és belépett a szobába.
– Te meg mit keresel itt? És hogyan engedtek be a portán? – kérdezte Julja.
– Pitét hoztam neked. Tegnap meg sem kóstoltad. Tiltakoztam, tényleg, de anya ragaszkodott hozzá.
– Azt mondta, a lány egész este nem evett semmit. Amúgy is sovány, többet kellene ennie – mondta Sztasz nyugodtan, miközben felvágta a pitét.
– Még ki is nevetsz? Milyen pite? Milyen anya? Hiszen én összetörtem az összes edényt! Az anyád még sírt is. Azért jöttél, hogy szakíts velem? Akkor mondd meg, viszlát, és menj! – Julja ajkai remegni kezdtek.
Sztasz átölelte őt:
– Megőrültél? A szüleimnek nagyon is tetszettél! Anya pedig nem sírt, hanem nevetett. Amikor ő először ment a leendő anyósáékhoz, letörte a konyhai csapot.
– Olyan lelkesen állt neki „elöblíteni a tányérokat”. A készletről meg azt mondta, sosem szerette, most legalább lesz oka újat venni.
– Szóval, Julja, meg vagy hívva szombaton egy családi ebédre!
– Ja, és még azt is hozzátette, hogy paróka nélkül jobban állsz. Sőt, az apát is megijesztette azzal, hogy ő is kedvet kapott hozzá.
Julja és Anna Romanovna összebarátkoztak. Együtt járnak butikokba, együtt főznek ebédeket. Sztasz pedig már gyűrűt is vett. Juljának hamarosan születésnapja lesz, és azon tervezi megkérni a kezét…
Ilyen különös eset történt, de sem a kapcsolatukat, sem az érzéseiket nem befolyásolta! Így hát nem a meny arroganciáján múlik a dolog, hanem az anyós bölcsességén…
Egyetértenek velem? Írják meg a véleményüket kommentben, és nyomjanak egy lájkot!
