– Anya, te egyáltalán hallasz engem? – kiáltotta a lányom. – Nem tudok így élni! Érted? Nem tudok!
Léra odavágta a táskáját a fotelra, és összefonta a karját a mellkasán.
– Hallak – mondtam, miközben belekortyoltam a teámba –, azt akarod, hogy elcseréljük a lakást.
– Igen, elcserélni! – felelte kihívóan. – Külön lakásra van szükségem! Mert… hát nem hozhatom ide Sáskát, amíg te itt vagy a…
Egy bizonytalan mozdulatot tett.
– A… kavalérjaiddal…
– Kavalérok… – mosolyogtam magamban. – Istenem… Az elmúlt öt évben két „kavalérom” volt, és mindkettőt olyan virtuozitással üldözte el a lányom, hogy a mai napig csodálkozom, honnan volt benne ennyi méreg. Az elsőnek egyszer hatalmas hisztériát rendezett, a másodiknak pedig egyszerűen csendben tette tönkre az életét. Elrejtette a holmijait, kidobálta az ételt a hűtőből, kopogás nélkül ment be a szobájába. Négy hónapig bírta.
– Léro – néztem ismét egyenesen rá –, ez a lakás az enyém! A nagymamámtól kaptam, vagyis a te dédnagymamádtól, ha emlékszel.
– És? – kérdezte újra kihívóan. – Akkor mi van?
– Nem lesz semmiféle lakáscsere!
Figyelmesen nézett rám, és hirtelen megértettem, mennyire hasonlít Volodjára, az exférjemre. Pont, de pont úgy nézett ki. Ugyanaz a lenéző mosoly, ugyanaz a savanyú, komor arckifejezés, amellyel annak idején ezt mondta nekem:
– Te egyáltalán ki vagy, hogy megmondd, mit csináljak?
Egy évig éltünk együtt. Egyetlen évig, amelyből főleg a kiabálásra emlékszem: az ő ordítására, az anyjáéra, és a saját, hangtalan sikolyomra a lelkemben. Amikor elmentem, a lányunk nyolc hónapos volt. A babakocsiban feküdt, és úgy nézett rám, ahogy akkoriban felnőttesnek tűnt. Én pedig toltam őt a hideg városon át, nem értve, hová megyek és miért…
– Megfosztottad a gyereket az apjától – mondta nekem anyám. És ezt ismételgette minden alkalommal, amikor Léra beteg volt, hisztizett, rosszul tanult, vagy nem akarta megenni a kását.
– Mindez azért van, mert apa nélkül nő fel – mondta mindig magabiztosan. – Te pedig önző módon akkor is, most is csak magadra gondolsz.
Az anyósom, a volt anyósom rendszeresen telefonált, egészen addig, amíg Léra be nem töltötte a tizenötöt.
– Hogy van az unokácskám? – kérdezte meghatottan. – Szegény kislány, apa nélkül nő fel… Bezzeg Vova újra megnősült, fia született, normális felesége van most már. Na és te…
És én hittem nekik. Sok éven át tényleg hittem, hogy bűnös vagyok. Hogy kötelességem, hogy muszáj kompenzálnom Lérának az apa hiányát játékokkal, ruhákkal, utazásokkal, pénzzel, az időmmel, az életemmel…
Pluszmunkát vállaltam, amikor Léra a legújabb telefonmodellt akarta. Lemondtam a nyaralásról, amikor a lányom külföldi táborba készült. Nem mentem hozzá Igorhoz, egy jó emberhez, aki szeretett engem, mert Léra kijelentette, hogy soha nem fogad el „idegen pasast” a mi házunkban.
Mindig azt mondta: „a mi házunkban”, holott a lakás az én nevemen volt, és a huszonhat éves lányom, akinek egészen tisztességes állása van, egy fillért sem tett bele a felújításba.
– Tehát nem? – Léra összeszűkítette a szemét. – Rendben. Akkor elmegyek Sáskához. És…
Végigmért.
– Mától el is felejtheted, hogy van lányod!
Valószínűleg azt várta, hogy utána rohanok, könyörgök, sírok. De jól ismertem ezt a módszerét – gyerekkora óta használta. Csapkodta az ajtót, bezárkózott a szekrénybe, fenyegetőzött, hogy elmegy valahová. És én mindig megadtam magam. De most nem!
– Rendben – mondtam. – Menj. Sok szerencsét.
A lányom megdermedt a szobája küszöbén. Megfordult. És ami érdekes: a szemében egy pillanatra gyermeki döbbenet villant fel. De gyorsan összeszedte magát.
– Jó – morogta, és elkezdte összepakolni a holmiját.
Körülbelül húsz perc múlva Léra elment. Három hónapig egyedül éltem. Illetve nem teljesen – velem volt még a macska, Muszja. Egyébként Léra hozta haza őt az utcáról nyolc évvel ezelőtt. Aztán persze teljesen megfeledkezett róla, mintha ez a macska soha nem is létezett volna.
Sem az etetésre, sem arra nem volt ideje, hogy időnként elvigye az állatorvoshoz. A rendszeres fésülés, a bolhák elleni kezelés és minden más macskás gond is az én vállamra hárult.
Nos, Muszja egy percre sem hagyott magamra.
A lábamhoz bújva aludt, dorombolva „mesélt” nekem. Amikor pedig a dolgaimmal foglalkoztam, csak nézett rám a bölcs szemeivel, mintha azt mondaná:
– Semmi baj, anya. Kibírjuk.
Dolgozni jártam, reggelit és vacsorát főztem magamnak – egyszerűeket, minden cicoma nélkül, hiszen már nem kellett a lányom ízléséhez alkalmazkodnom. Olyan filmeket néztem, amilyeneket csak akartam… Az életem lassan kezdett rendeződni.
És egy nap egyszer csak felhívtam Igort. Kiderült, hogy szabad. Kicsit beszélgettünk, aztán találkozót javasolt. Belementem, és sokáig sétáltunk együtt.
– Köszönöm, hogy felhívtál – mosolygott rám melegen búcsúzáskor.
Másnap ő hívott fel, és megbeszéltük, hogy újra találkozunk.
Így telt el több mint két hét. Megújítottam a ruhatáramat, frizurát váltottam, Igor segítségével átrendeztük a lakást, és végre úgy éreztem, hogy újra életre kelek.
Nem sokkal később megkérte a kezemet.
– Csak tudod – mondta –, kaptam egy állásajánlatot egy másik városban… Te mit szólsz hozzá? Jössz velem?
– Megyek – mosolyogtam.
Egy héttel később felhívott a lányom.
– Anya… – Léra hangja tompa volt, szinte suttogott. – Én itt… Nekem itt… Visszajöhetek?
– Mi történt? – ijedtem meg azonnal.
A kagylóban zokogás hallatszott:
– Sáska…
– Mi van vele? Beszélj már rendesen!
– Elhagyott e-e-engem! – tört ki sírásban Léra.
Őszintén szólva nem lepődtem meg. Ez a kavalérja azok közé tartozott, akik „extrák” alapján választanak nőt: belvárosi lakás, tehetős szülők, kapcsolatok.
Amikor kiderült, hogy nem lesz lakás, hogy Léra anyja – vagyis én – nem készül eltartani a fiatal családot, egyszerűen eltűnt. Pont, ahogy várható volt.
– Hát jó… Gyere – sóhajtottam.
Fél óra múlva Léra megérkezett. Belépett a lakásba, végigjárta a szobákat, és körülnézett.
– Mindent átrendeztél – mondta sértetten.
– És akkor mi van? – mosolyogtam.
Nem válaszolt, csak gyanakodva összeszűkítette a szemét, mint egy macska. Ha lett volna farka, biztosan idegesen csapkodott volna.
– Gyere, igyunk egy teát – javasoltam.
Szó nélkül követett a konyhába.
– Léra – mondtam egy kis szünet után –, mondanom kell valamit. Eladom a lakást, és elmegyek. Igorral. Emlékszel rá? Úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt magunknak.
Úgy nézett rám, mintha az ellensége lennék.
– És én? – kérdezte hosszú hallgatás után. – Nekem hova parancsolsz menni?
– Felnőtt ember vagy – feleltem. – Huszonhat éves vagy. Van végzettséged, munkád, kezed, fejed.
Léra lebiggyesztette az ajkát.
– Szóval elhagysz, igen? Egy pasi kedvéért? Na… Rendben, rendben!
Majdnem olyan hangosan ment el, mint legelőször. Három nappal később azonban újra felhívott.
– A-a-anya… – zokogott a telefonba. – Azt mondta… hogy nem kellek neki-e-e…
– Ki mondta? – nem értettem. – Sáska, vagy mi?
– Milyen Sáska?! – csattant fel ingerülten. – Apa!
Kiderült, hogy felhívta a nagymamát, aki kelletlenül megadta neki az apja számát, ő pedig – teljesen kiszámítható módon – elutasította.
– Azt mondta… – sírt Léra. – Azt mondta, hogy nem enged magához. Hogy soha nem szeretett téged, és engem sem tart a lányának… Hogy neki saját családja van…
– Nos – mondtam egy kis szünet után –, úgy tűnik, valakinek itt az ideje felnőni.
Léra felszisszent, mondani akart valamit, de nem tudott.
Egy hónappal később Igorral összeházasodtunk, és elköltöztünk. Léra pedig… Nos, egyelőre egyik barátnőtől a másikhoz vándorol, és albérletre gyűjt.
Hetente többször beszélünk telefonon, de nem sokáig. Talán segítenem kellene neki anyagilag is – még gondolkodom rajta. Ti mit mondanátok erről? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és ne felejtsetek el lájkolni!
💬 Barátaink, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommenteket, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
