– Nem. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem hozod ide ebbe a lakásba a feleségedet és a gyereket. Sokáig nem fogjuk bírni a kényelmetlenségeket, és végül meg fogunk kérni titeket, hogy költözzetek el. – Aztán meg a feleséged mindenkinek el fogja mesélni, hogy mi egy kisgyerekkel együtt az utcára tettünk titeket.
A kórtermi szobatárs azonnal észrevette, hogy Dasa feldúltan tért vissza a férjével folytatott beszélgetés után. Mindketten három nappal korábban lettek anyák, és holnapután akarták őket hazaengedni. Örömteli esemény! Semmi ok a szomorúságra.
– Dasa, teljesen eltűnt az arcod. Mi történt? – kérdezte a szobatárs.
– Nyikita azt mondta, hogy a lakás tulajdonosa felszólított minket, hogy költözzünk ki. Azonnal. Azt mondja, ő gyermektelen párnak adta ki a lakást, mi meg most egy újszülöttet akarunk odavinni. Éjszakánként sírni fog, a szomszédok panaszkodni fognak, neki pedig nincs szüksége problémákra.
– És akkor nincs hová mennetek?
– Nyikita szüleinek van egy háromszobás lakása. De ott lakik még a húga is. Az én szüleim pedig egy faluban élnek – húsz kilométerre a várostól – válaszolta Dasa.
– Akkor lakjatok egy-két hétig a férjed szüleinél, amíg találtok egy új lakást – tanácsolta az asszony.
– Nyikita már keresett. De amint meghallják, hogy kisgyerek van, azonnal elutasítanak.
– Igen, ez gond. De semmi baj, még van két nap – a férjed majd kitalál valamit.
Nyikita azonban nem talált ki semmit. Felhívott néhány hirdetést, és miután mindenhol elutasították, egyszerűen átszállította a holmijukat az albérletből a szüleihez.
A szülők és a húga azonban egyáltalán nem lelkesedtek azért, hogy Nyikita családja beköltözzön hozzájuk, ráadásul egy ilyen nyugtalan „lakóval”.
– Fiam, emlékezz vissza: még az esküvőtök előtt megegyeztünk abban, hogy a feleségeddel nem fogtok nálunk lakni – mondta az anya. – Természetesen jogod van a saját szobádban tartózkodni, de idegeneket nem szeretnénk látni a lakásunkban.
– A te Dasád idegen. Neked ő a feleséged, nekünk viszont egy kívülálló. Te őt választottad, mi nem.
– Anya, de hát ez csak átmeneti, amíg találunk valami megfelelőt – próbált egyezkedni Nyikita.
– Tudod jól, hogy nincs semmi tartósabb az ideiglenesnél. Először egy hétre költöztök be, a hétből hónap lesz, a hónapból pedig végtelenség.
– Nem. Ráadásul apáddal dolgozunk, a húgod tanul. Mindannyian szeretnénk rendesen pihenni. Egy kisgyerekkel a lakásban ez lehetetlen: ne beszélj hangosan, ne nézz tévét, viszont éjszaka légy kész bármikor felébredni a csecsemő sírására.
– Megpróbálunk minél gyorsabban találni valamit – ígérte a fiú.
– Nem. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem hozod ide a feleségedet és a gyereket. Sokáig nem tudnánk elviselni a kényelmetlenségeket, és végül megkérnénk titeket, hogy költözzetek el.
– Aztán meg a feleséged mindenkinek azt mesélné, hogy mi egy kisgyerekkel együtt az utcára tettünk titeket. Ez rontaná a hírnevünket, márpedig én nem akarom, hogy rosszat beszéljenek rólunk. Úgyhogy Darját és a gyereket meg se próbáld idehozni. Oldd meg máshogy.
Ezekkel a hírekkel érkezett Nyikita a kórházba.
– Figyelj, Dasa… mi lenne, ha egyelőre a szüleidnél laknál a gyerekkel? – kérdezte.
– Tényleg nem érdekli az anyádat, hogy lássa az unokáját? – csodálkozott Darina.
– Nem tudom, anya azt mondta, hogy ne menjünk hozzájuk – válaszolta Nyikita.
– Na, ez igazán szép! Más nőket gyerekkel együtt a rokonaik jönnek fogadni – virágokkal, ajándékokkal, örömmel. Mi meg olyanok vagyunk, mint a hajléktalanok, rokon nélküliek. Még látni sem akarnak minket – sértődött meg Dasa.
Este felhívta a szüleit, és azon a napon, amikor őt és a fiát kiengedték a kórházból, Nyikitán kívül az édesapja is eljött értük.
– Pakold össze, lányom, az unokát, indulunk haza. Te pedig – fordult a veje felé –, hozd el Dasa összes holmiját, meg mindazt, amit a babának vettetek.
A településre gyorsan odaértek – nagyjából harminc perc alatt. Ott már minden készen állt a gyerek számára: a kis szobában ott állt a kiságy, macikkal és nyuszikákkal díszített ágyneművel, mellette egy komód a babaruháknak és egy kényelmes fotel a szoptatáshoz.
A nappaliban pedig ünnepi ebéd várta őket. Idegenek nem voltak, csak a szülők, Dasa nagymamája és Ira – a húga.
Nyikita családjáról ebéd közben nem esett szó, annál élénkebben vitatták meg, milyen nevet kapjon a kisfiú. Végül az Illés nevet választották neki.
Nyikita közvetlenül ebéd után visszautazott a városba, megígérve, hogy másnap elhozza Dasa holmiját.
Amikor visszatért, jó hírek várták.
– Dasa, Nyikita – szólalt meg az apa, amikor az egész család az asztalnál ült –, anyátokkal megbeszéltük, és úgy döntöttünk, eladjuk a nagymama házát, az érte kapott pénzt pedig nektek adjuk.
– Dasa nevére ajándékként intézzük, a családunktól. De van egy feltétel: az a ház, amelyben most élünk, a végrendelet szerint Irát illeti majd. Dasa, beleegyezel?
– Természetesen, igen.
– Akkor holnap feladom az eladási hirdetést – mondta az apa.
A házat csak három hónap alatt sikerült eladni. Ezalatt az idő alatt Dasa és Illés a faluban éltek, Nyikita pedig a városban, a szülei lakásában, de hétvégenként mindenképpen elutazott a feleségéhez és a fiához.
Ezután még másfél hónap telt el lakáskereséssel, a jelzáloghitel intézésével és a felújítással.
És végre elérkezett a nap, amikor Dasa, Nyikita és a kis Illés beköltöztek a saját lakásukba. Közel egy hónapig rendezkedtek be, majd amikor minden a helyére került, lakásavatót tartottak.
Meghívták Dasa szüleit, a barátnőit és Nyikita barátait. Az ő szülei azonban nem voltak ott az ünnepségen. Sőt, teljesen véletlenül tudták meg, hogy a fiuk lakást vett.
Amikor Nyikita elvitte a holmiját, az anyja azt hitte, hogy csak egy újabb albérletbe költöznek.
– Hát hogy is van ez, fiam? A falusi rokonságot meghívtad a lakásavatóra, nekünk meg még csak nem is szóltál, hogy most már saját lakásod van? Meg is hívhattál volna minket!
– Végül is még az unokánkat sem láttuk. Ez nem túl családias viselkedés tőletek, fiam – rótta fel Nyikitának az anyja telefonon.
– És az, hogy nem engedtétek be magatokhoz a feleségemet az újszülött gyerekkel, az szerinted családias volt? – kérdezte vissza.
– Hiszen mindent elmagyaráztam: idős emberek vagyunk, nyugalomra van szükségünk – mondta az anya. – De most azért meglátogathatnánk titeket?
– Minek?
– Hogyhogy minek? Hiszen Illés a mi unokánk.
– Anya, a fiunk hamarosan már fél éves lesz, de valamiért csak most gyulladt fel benned a vágy, hogy lásd őt. Furcsa, nem?
– Ebben nincs semmi furcsa. Amíg kicsi volt, nem is volt mit nézni rajta – minden újszülött egyforma – válaszolta az anya.
– Szerintem meg egészen más oka van. Például az, hogy attól féltetek, a családomat beköltöztetem a lakásotokba, és a falaitokat úgy védtétek, mint egy erődöt.
– És amíg Dasa Illéssel a saját szüleinél lakott, ti sem törtétek magatokat, hogy megismerjétek az unokát. Most viszont, hogy már saját lakásunk van, hirtelen vendégségbe lehet kéredzkedni. Ne haragudj, de egyelőre nem állunk készen arra, hogy lássunk titeket – mondta Nyikita.
– Megsértődtetek, ugye? – kérdezte az anya. – Pedig én egyébként arra gondoltam, hogy meghívnám a feleségedet a gyerekkel együtt, hogy az egész nyarat nálunk töltsék a nyaralóban.
– Ugyan miért? – csodálkozott a fia.
– A gyereknek friss levegőre van szüksége. A városban már most, májusban is meleg van, nyáron pedig teljesen fullasztó lesz a hőség és a por.
– Így a feleséged a nyaralóban lakhatna, egyedül, senki sem zavarná, mi apáddal csak hétvégente mennénk ki.
– Nekem idén októberben van szabadságom, apádnak pedig novemberben. Semmilyen pénzt nem kérünk tőletek, Dasa csak megöntözi a veteményest, leszedné az uborkát, hogy ne nőjön túl – ennyi az egész.
– Mindent értek, anya! Nyárra kell nektek egy munkás a nyaralóba. Nem, oldjátok meg magatok. Ha pedig friss levegőre szeretnénk vinni Illést, Dasa majd a saját szüleihez megy vele – felelte a fia.
Nyikita anyja és húga először akkor látták Illést, amikor már két és fél éves volt – véletlenül futottak össze Dasával egy bevásárlóközpontban. Messziről megnézték, de közelebb nem mentek.
Hát ilyenek is vannak: „nagymamák” és „anyák”!
Írjátok meg a kommentekben, ti mit gondoltok erről! Tegyetek egy lájkot!
