Elviselhetetlen hőség volt, még május végéhez képest is. A nap, mint egy megbolondult pék, perzselt az égből, izzó vassal égetve a földet. Az aszfalt fölött remegett a levegő, mintha egy felforrósodott serpenyő fölött állna. A ritkán elhaladó autók által felvert por a levegőben lebegett, majd lassan rászállt az út mentén sorakozó nyárfák leveleire, amelyek a járási kórház felé vezető utat szegélyezték. Az épületen belül, a vastag falak mögött kissé hűvösebb volt, de ettől nem lett könnyebb. A műtő atmoszférája steril, hűvös volt, és sűrű az antiszeptikum, a jód és még valami megfoghatatlan szagától — attól, amit szavakkal leírni nem lehet, de minden orvos az első lélegzetvételről felismer: az életért folytatott küzdelem illatától.
Az asztalon egy vakbélgyulladásos beteg feküdt. Nem egyszerű, de nem is túl bonyolult műtét — maximális összpontosítást igényelt. Artyom Lebegyev sebész kezei, amelyek hozzászoktak a pontos, kimért mozdulatokhoz, már ejtették a metszést. Ujjai mintha maguktól dolgoztak volna — automatikusan, feszültség nélkül, azzal a magabiztossággal, amelyet tíz év tapasztalata ad. A szike úgy siklott a szöveteken, mint toll a papíron. Teljes csendben dolgozott, amelyet csak a falióra másodperceinek ketyegése és időnként egy-egy rövid utasítás tört meg az asszisztens felé.
— Vérzéscsillapítás — mondta halkan, anélkül hogy elvette volna a szemét a műtéti területről.
— Megvan — válaszolta a fiatal rezidens, aki már izzadt a köpeny alatt.
Artyom nem érezte a hőséget. A saját elemében volt — ott, ahol az idő másként folyik, ahol minden milliméter számít, ahol egyetlen hiba is életbe kerülhet. Ez volt az ő áramlata, az ő zónája, ahol a gondolatok nem akadályozzák a mozdulatokat, a mozdulatok pedig a gondolat folytatásává válnak.
És ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
Először bizonytalanul. Aztán határozottabban. Végül dühös, szinte fenyegető ritmusban.
Artyom még csak fel sem emelte a tekintetét a betegről.
„Most nincs fontosabb ennél a műtétnél” — villant át a fején. Jól tudta: minden elvesztegetett perc növeli a szövődmények kockázatát.
De a kopogás nem maradt abba.
— Artyom Viktorovics! — hallatszott a hang az üvegajtó mögül. — Azonnal a főorvoshoz! Ez nem tűr halasztást!
Felpillantott. Az üveg mögött Olga Szergejevna, a vezető nővér állt — olyan arccal, mintha gránitból faragták volna, aki hozzászokott a válsághelyzetekhez. Most azonban az arckifejezése más volt. Ez nem puszta aggodalom volt. Ez az volt, amit úgy hívnak: „a baj előérzete”.
— Tizenöt perc múlva, Olga — felelte nyugodtan. — Hasi feltárásnál tartok.
— Artyom, itt másodpercekről van szó! — remegett a hangja.
— A mentővel hozzák a „Zorja” szovhoz egyik fejőlányát. Terhes. Hármas ikrek. A szülés már a kocsiban megindult. A szülészet negyven kilométerre van. Nem érnek oda. Úgy döntöttek, ide hozzák — mint a legközelebbi egészségügyi pontra. Nálunk nincs se nőgyógyász, se szülész. Csak te. A főorvos utasítása egyértelmű volt: „Lebegyev az единetlen, aki még emlékszik valamire a szülészetből. Dobj el mindent, és rohanj!”
Artyom megdermedt. A szike a kezében alig észrevehetően megremegett. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Emlékfoszlányok villantak fel előtte az egyetemi előadásokból, a szülészeti tankönyv lapjai, a méh kifordulásáról szóló baljós fejezet, amelyet egykor hátborzongató meseként olvasott. És most ez a „mese” valósággá vált.
— Adják át az eszközöket — mondta, miközben hátralépett a műtőasztaltól. — Fejezzék be a műtétet a felügyeletem alatt. Visszatérek, amint csak tudok.
Egy mozdulattal letépte magáról a köpenyt, lehúzta a kesztyűt, és rohanni kezdett a lépcsőn, mintha maga a halál üldözné. A szíve összevissza vert, kaotikusan, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Nem volt felkészülve. Ő onkosebész volt, daganatok eltávolításához szokva, nem szülész. De itt, ebben a járási kórházban, ezen a napon ő volt az единetlen, aki négy életet megmenthetett.
A sürgősségi osztály zajjal fogadta, az emberi verejték, a frissen kaszált széna és valami ősi — a félelem — szagával. A hordágyon egy lány feküdt. Fiatal, alig húszéves. Az arca fehér volt, mint a vászon, verejték- és könnycseppek borították. Kékes ajkai nyögésre nyíltak. Úgy szorította a fémkorlátokat, mintha attól félne, hogy kirántják ebből a világból. A munkaruhát már levették róla, csak egy régi karton hálóing maradt rajta, felgyűrve, felfedve remegő lábait.
Mellette idegesen forgolódott a mentőápoló — fiatal nő, arca a feszültségtől vörös volt.
— Artyom Viktorovics! Hála Istennek, hogy jött! — szakadt ki belőle. — Már megindultak a tolófájások, minden túl gyorsan történik! Nem tudja visszatartani!
Artyom menet közben húzta fel a steril kesztyűt. Az agya, amely még egy perccel korábban az appendectomiára összpontosított, most lázasan próbálta előhívni az elfeledett tudást. Hármas ikrek — ez kétszeres veszély. Az első gyermek után fennáll a szülési erő gyengeségének kockázata. Lehetséges a rendellenes fekvés. És a legrettenetesebb — a méh kifordulásának veszélye.
— Esetleg epidurális? — vetette fel a mentőápoló.
— Már késő — vágta rá, miközben a hordágy fölé hajolt. — Terpeszbe a lábakat. Dása, tarts ki, itt vagyok veled.
A lány bólintott, ajkát vérig harapva. A szemében, amely tele volt ősi rettegéssel, hirtelen megcsillant a remény fénye. Artyom felemelte a hálóing szélét, hogy felmérje a helyzetet. És megdermedt.
Megállt az idő. A fülében csak a vér zúgását hallotta. A szeme előtt nem volt sem a szülő nő arca, sem a linóleummal borított padló, sem a rémült mentőápoló. Csak egy dolgot látott.
És az nem egy csecsemő fejecskéje volt.
És még csak nem is lábak.
Egy bélkacs volt az.
Kékeslila, síkos, a szülőcsatornából türemkedett elő. Teljes méh-kifordulás történt. A szerv, nem bírva a hármas terhesség nyomását és talán a helytelen tolófájásokat, kifordult a testből. És most minden egyes elvesztegetett másodperc halált jelentett. Az anyának. A gyermekeknek. Mindannyiuknak.
— Semmi nyomás! — hangja halkan szólt, mégis olyan parancsolóan, hogy Dása azonnal abbahagyta. — Figyelj rám. Lélegezz egyenletesen. Lassan. Ne nyomj.
A mentőápolónak odaszólt:
— Azonnal a műtőbe! Előkészítés laparotómiára! Az altatóorvost ide! Gyermekorvost az asztalhoz! És azonnal!
A nő kiszaladt, ő pedig Dásával maradt. Megfogta a kezét. A lány úgy szorította az ujjait, hogy az ízületek beleroppantak.
— Doktor… — suttogta alig hallhatóan. — Mentse meg a gyerekeket… csak őket…
— Mindent megteszek — felelte, a szemébe nézve. — Megígérem.
A hordágyat végigtolták a folyosókon. Artyom előtt csak foszlányok villantak fel: rémült beteghordók, a kerekek csikorgása a linóleumon, remegő hangok. És ez a hangtalan suttogás: „Doktor, a gyerekeket… csak a gyerekeket…”
A műtő zúgott, mint egy méhkas. Az asztalon már előkészítették a szülő nőt. Az aneszteziológus a narkózist választotta.
— Teljes intubációs altatás — utasított Artyom, miközben kezet mosott. — Helyzet: hármas ikrek, méh-kifordulás. Terv: császármetszés, a szerv kézi visszahelyezésével. Felkészülés: három perc.
Látta, hogy még a tapasztalt műtősnők is elsápadnak. A méh kifordulása ritka katasztrófa, amit a legtöbben csak a tankönyvekben láttak.
Artyom az asztalhoz lépett. Dása már altatásban volt. Nem rémült lány volt többé. A csatamezőjévé vált.
— Pfannenstiel-metszés — mondta nyugodtan. A szikéje pontos volt, mint egy óramű pengéje.
— Első magzat. Kislány.
A csecsemő — kékes, légzés nélküli — azonnal a gyermekorvos kezébe került.
— Második. Fiú.
Gyenge, de határozott sírása átvágta a csendet.
— Harmadik. Kislány.
Ő volt a leggyengébb. Azonnal lélegeztetőgépre vitték.
Most már csak a méh maradt. Kékeslila, kifordulva, vékony nyélen lógva.
— Kézi repozíció. Készüljenek fel a vérzésre — figyelmeztetett.
Tenyerébe fogta a méhet. A szövet hideg és síkos volt. Óvatosan, szinte remegve kezdte visszahelyezni. Olyan volt, mintha egy óriási kesztyűt fordítana vissza. Olyan csend uralkodott, hogy csak a műszerek sípolása hallatszott.
És akkor — az utolsó mozdulat. A szerv visszakerült a helyére.
— A repozíció sikeres. Uterotonikumokat adni!
A feszültség még körülbelül két percig tartott. És csak ezután szólalt meg az asszisztens:
— A vérzés a normál tartományban van. A méh összehúzódik.
Artyom érezte, ahogy a feszültség lassan elhagyja a testét.
— Varrunk — mondta.
A gyermekorvos odalépett hozzá:
— A két kislány gyenge, de él. A kisfiú erős. Ordít.
Csak bólintott.
Ezután hosszú órák következtek várakozással, telefonhívásokkal az újszülöttosztályra. A kislányok gépeken voltak, de stabil állapotban. A kisfiú evett. Az anya eszméleténél volt. Kimerült volt, de a szemeiben már ott ragyogott a csendes remény.
— A gyerekek élnek — válaszolta röviden a kérdésére.
Könnyek gördültek végig az arcán.
Néhány nap telt el. A kislányokat levették a gépekről. Önállóan kezdtek lélegezni.
És aztán — a kórterem. Dása egy karosszékben ült, a karjában tartva a fiát. Két kislánya az ölében aludt. Elmosolyodott, és halkan megszólalt:
— Artyom Viktorovics, ismerkedjen meg velük: ő itt Ványa, Marijka és Darinka.
A szíve megremegett. Tudta: semmi sem volt hiábavaló.
Este pedig, amikor otthon ült, Dása három fehér fonalból készült karkötőt adott át neki, mindegyiken egy-egy gyönggyel.
— Ez az öné. Hogy tudja: ön nem csupán orvos. Ön a mi angyalunk.
Átvette az ajándékot, és a szeme megtelt könnyel.
Az égen csillagok pislákoltak.
És mindegyik úgy ragyogott, mintha csak neki világítana.
