— Ugyan már, hagyd ezt. Megnézik a házat, esznek, elücsörögnek, aztán mennek is vissza anyámhoz.
— Persze – mondtam. – Anyámhoz…
Másnap a taxi kettő után nem sokkal futott be. Kértem, hogy a műszakom közepén elengedjenek, így volt időm krumplit főzni és megteríteni. Denisznek éppen szabadnapja volt, ő várta a testvérét a kapuban.
Egyszerre szálltak ki az autóból – elöl Raisza Mikolajivna, utána Karina és Misa, utoljára Oleg. Napbarnítottan, hangosan, magabiztosan – a látottak alapján meg sem mondta volna az ember, hogy semmivel tért haza. Misa rögtön beszaladt az udvarra, mindent alaposan szemügyre véve.
— Denisz! Öcsém! – Oleg átölelte, hátba vágta. – Hát te aztán nagyot alkottál! De felépültél! Azt hittem, valami dácsa-kalyiba vár itt minket, erre egy egész palotát húztatok fel.
— Milyen palotát, te is… – Denisz zavartan mosolygott. – Ház, mint a többi.
— Ne szerénykedj! – Oleg az udvaron végigintett a kezével, mint egy ingatlanügynök bemutató közben. – Anya, üdvözlöm a háziasszonyt! Jól éltek, az egyszer biztos.
— Üdvözöllek, Oleg. Gyeretek be, minek állni a hőségben.
Karina fél kézzel átölelt.
— Jaj, Anya, de szép ez a ház… – Felnézett a második emelet felé, méregetve. – Ugye mennyi szoba van itt? Misikém, nézd, milyen tágas itt a nagybátyádéknál. Mi meg a nagyi garzonjában sínylődünk.
— Üdvözöllek, Karina. Igyekeztünk, mindent lelkiismeretesen csináltunk – csak a magunk örömére.
Raisza Mikolajivna arcon puszilt, majd elhúzódott, és hátrakulcsolt kézzel végigsétált az ágyások mellett, mintha egy épületátadó bizottság lenne.
— Hogy megváltozott minden, mi? Pedig itt derékig ért a gaz – állt meg, hunyorítva. – Csak ezeket az uborkákat ültetted volna máshova, Anya. A napra van szükségük, itt meg az kerítéstől déltől árnyék van. A paradicsom meg sűrű, rég meg kellett volna ritkítani. Ki ültet így?
— Valahogy csak nőnek – mondtam.
— Hát éppen az a baj, hogy csak valahogy. Nálad minden csak úgy magától nő.
Amíg mi az ágyások körül toporogtunk, Oleg elsőként ment be a házba. Mire én követtem, ő már a szobákat járta: érintgette a falakat, rángatta a kilincseket, bekukucskált a sarkokba, mintha leltárt készítene.
— Ti építettétek, vagy fogadtatok valakit?
— Többnyire mi magunk – válaszolta Denisz. – Én fuvarok után, Anya műszak után. Három éven át ebben a tempóban.
— Ez meg is látszik – Oleg a behajlított ujjával kopogtatott a falon, körömmel kapargatta a tapéta illesztését. – A gipszkarton a varratoknál pár tél után meg fog repedni. Emlékezz a szavaimra. Téglaépítésűnek kellett volna csinálni, tisztességesen. Szóltam volna, ha itt vagyok, én konyítok ehhez a témához.
Hogy pontosan milyen témához értett, azt az összes együtt töltött év alatt sem sikerült kiderítenem. Az építkezésen egyetlen napot sem dolgozott, ezt a házat meg most látta először. Mégis magabiztosan bólogatott, a szakértő álcáját öltve magára.
— Áll, szóval jó – vonta meg a vállát Denisz. – Nem lesz annak semmi baja.
Leültünk ebédelni. Krumpli, saláta, Denisz híres, mustáros húsa. Karina szinte hozzá sem nyúlt az ételhez – odament az ablakhoz, és odaállt, festőien az arcát tartva a huzatnak.
— Istenem, milyen jó itt a levegő – hunyta le a szemét. – Anyám lakásában meg egy pokol. Az ablakok déli fekvésűek, légkondi nincs. Misa éjszaka nem alszik, forgolódik, sír.
— A gyerek teljesen kimerült – vette át a szót Raisza Mikolajivna. – Nekem meg tilos a légkondi, ha megfúj, lázzal fekszem. Együtt szenvedünk abban a betondobozban. Nálatok meg maga a mennyország, hűvös van a házban. Még az is megfordult a fejemben, hogy odaköltözöm hozzátok – törölte meg a száját egy szalvétával, olyan arccal, mint akinek ez a gondolat épp most jutott eszébe, teljesen véletlenül.
— Figyelj, Denisz – Oleg félretolta a tányérját, nyújtózkodott. – Esetleg a munkahelyeden nem lenne egy üres hely? Be kellene valahogy kerülnöm, amíg ki nem találok valamit. Tudod, üres zsebbel tértem haza délről.
— Hát nem, tesó. A srácok régóta ott vannak, ragaszkodnak a helyükhöz – rendesen fizetnek, senki sem akar elmenni – széttárta a kezét Denisz. – Mégis honnan lennének üresedések?
— Kár – dobolt az ujjaival az asztalon Oleg. – Na mindegy, majd találok valamit.
Karina visszaült az asztalhoz, velem szemben.
— Egy ilyen házban élni nyáron – az egy álom. A gyereknek udvar, levegő, csend. Nem úgy, mint a nagyinál az összecsukható ágyon, a szűkös helyen – sóhajtott. – Mondtam is Olegnek… Vegyünk házat, amíg ment az üzlet, és voltak pénzek. A hitelt megfizettük volna. De ő hajthatatlan volt – folyton csak terjeszkedni akart, minden fillért a vállalkozásba ölt. És most itt állunk semmivel. Ez van… Nektek nagyobb szerencsétek volt.
Majdnem félrenyeltem.
— Szerencse? – tettem le a villát. – Mi minden erőnket itt hagytuk, plusz az életünk egy darabját. Eladtuk a kocsit, eladtam a szobámat, és a hitelt a mai napig törlesztjük. Itt, Karina, szó sem volt szerencséről.
Karina bólintott – udvariasan, de egyáltalán nem értette, miről beszélek. Raisza Mikolajivna letette az evőeszközöket, és Deniszt bámulta – hosszan, súlyosan, ahogy akkor néznek valakire, ha a döntés már megszületett, és csak a formális beleegyezésre várnak.
— Denisz. Fent egy egész szoba áll üresen, kihasználatlanul. Oleg, Karina és Misa pedig nem idegenek neked. Hadd lakjanak itt, amíg talpra nem állnak. Vagy talán sajnálod a testvéredtől azt a kis helyet?
Denisz ideges lett, rám nézett, majd az anyjára.
— Anya, ilyen dolgokat nem döntünk el az asztalnál, ilyen hirtelen.
— És mégis mikor döntsd el, fiam? Amikor abban a fülledt hőségben kórházba kerül a gyerek?
— Raisza Mikolajivna – húztam ki magam, és egyenesen a szemébe néztem. – A mi házunkban először a házigazdák mondják ki a szót. És csak azután rendelkeznek a szobákkal azok a vendégek, akik két órája toppantak be.
Csend telepedett az asztalra. Oleg felhorkant és kinézett az ablakon. Karina a tányérját bámulta. Raisza Mikolajivna összeszorította a száját.
— Házigazdák, tehát… – végre rám vonta a tekintetét. – Én meg naivan azt hittem, mindketten házigazdák vagytok. Úgy látszik, az utolsó szó a tiéd, Anya. Hogy nem engeded be a férjed testvérét – ezt te döntöd el?
— Anya, minek ez az egész – mormogta Denisz.
— Azért, fiam, mert csak egy testvéred van. Nehogy aztán úgy járj, hogy házad van, de testvéred már nincs.
Többé nem említették a szobát az asztalnál. Megittuk a teát, Karina dicsérte a süteményt, Oleg mesélt pár történetet délről – arról, hogyan majdnem beindult az üzlet, de a partnere elszúrta. Hat óra körül hívtak taxit. Búcsúzáskor megölelték egymást, Raisza Mikolajivna megpuszilta Deniszt, nekem csak szárazon bólintott.
Denisz bezárta utánuk a kaput, visszament a házhoz, és elégedetten leült velem szemben.
— Na látod, rendben lezajlott. Te meg nem hitted, hogy csak vendégségbe jöttek.
— Milyen vendégség volt ez, Denisz? – pakoltam egymásra a tányérokat. – Ez egy felderítő akció volt. Azért jöttek, hogy megnézzék, melyik szobát tudják elfoglalni.
— Ugyan már, hagyd ezt. Azt hiszem, megértették, hogy nem fog menni.
— Nem fog menni? – fordultam hátra. – Denisz, te az egész ebéd alatt csak mismásoltál. „Nem az asztalnál döntünk”, „nem hirtelen döntünk”. Egyenesen meg kellett volna mondani: nem. Pont. De te hagytál nekik egy kiskaput – ők meg be fognak rajta törni.
— Nem kell rögtön ajtóstul rontani a házba. Lehet, hogy tényleg elintéződik, keresnek máshol szállást, berendezkednek.
— Rögtön? – tettem le zajosan a tányérokat az asztalra. – Az anyád egyenesen megkérte, hogy add át a szobát Olegnek. És még hozzátette: „még az is lehet, hogy én magam költözöm ide”. Ez már nem célzás, ez egy követelés. A saját házamban nem szándékozom nyomorogni. Három évig nem azért építettük, hogy a testvéred itt táborozzon.
A beszélgetés után Denisz három napig magába fordult. Nem erőltettem – láttam, hogy szenved: mégiscsak a testvére, az anyja. A harmadik napon, a legnagyobb hőségben értem haza a műszakból. Az ingem a hátamra tapadt, a buszon döglesztő meleg volt, a fejem, mint az ólomsúly. Amikor befordultam az utcánkba, egy nyitott csomagtartójú taxit láttam a kapunk előtt. Oleg nagy, kockás táskákat húzott ki, Karina egy összehajtott takarót és egy szatyrot tartott, Misa egy doboz játékkal a lábánál toporgott. Raisza Mikolajivna az árnyékban állt és irányított:
— Ne a napra tegyétek, vigyétek rögtön be a házba!
Denisz már kint állt a verandán, szerszámokkal a kezében – valamit javított az udvaron. A táskákat nézte, és láthatóan nem értette, mi történik.
— Mi folyik itt? – kérdeztem, megállva a kapunál.
— Ó, Anya! – Oleg elvigyorodott. – Jöttünk hozzátok! Úgy döntöttünk, a cuccokat egyelőre itt hagyjuk – anyámnál nincs hely, tudod, milyen kicsi. Itt átvészeljük, amíg munkát nem találok.
— Állj. Senki nem visz be semmit a házba – álltam el az utat, hogy a táskával ne tudjon elhaladni.
— Ne már – tette le a bőröndöt a földre Oleg. – Nem örökre jövünk. Nem zavarunk senkit – csak egy kis sarkot kérünk, a fönti szobát. Anyámnál éjjel-nappal olyan, mint a szauna, nem kapunk levegőt, a gyerek szenved, nem alszik.
— Ezt már megbeszéltük, Oleg. Az asztalnál – mondta Denisz, lejőve a verandáról. – Azt hiszem, világosan a tudtodra adtam.
— Mit van itt megbeszélni? – emelte fel hirtelen a hangját. – Ezt a földet, mondhatni, ingyen adtam neked. Aprópénzért! Családi alapon! Most meg mennyit ér – idevezették az utat, minden négyszeresére drágult. Tegnap megnéztem a hirdetéseket az interneten, kivert a víz. Eladhattam volna idegennek, sokkal drágábban! De a testvéremnek adtam. Szóval nincs mit húznod az orrod.
Raisza Mikolajivna odalépett, és a fia mellé állt.
— Olegnek igaza van. Lemondtam a részemről – mindent rátok írattam, jó szívvel. Azt hittem, egy családként fogtok élni. Erre meg képesek vagytok megfojtani egymást egy szobáért.
Előrébb léptem, teljesen elzárva a kaput.
— Most pedig beszéljünk sorban. Te, Oleg, nem ajándékba adtad a részed. Eladtad. Te szabtad meg az árat, te sürgettél minket, mert sürgősen pénz kellett a tengerparti üzletedre. Eladtuk a kocsit, hogy kifizessünk. Te elvetted a pénzt és elmentél.
— Na és, eladtam. Mi van akkor?
— Az, hogy amit eladtak, azt nem adják vissza. A föld megdrágult – de ez már nem a te földed. Három évvel ezelőtt önszántadból szabadultál meg tőle. A házat meg mi húztuk fel: az én szobám ára, a hitel, három év egy bérelt hruscsovkában. Te ebbe az építkezésbe egy fillért sem fektettél. Senki sem segített – még tanácsot sem adtatok. Raisza Mikolajivna meg kifejezetten lebeszélt róla: minek nektek ez a ház, nem fogjátok bírni, csak a pénzt temetitek a földbe. Még csak nem is hittétek, hogy bármit is felépítünk.
Denisz odalépett, és vállvetve állt mellém.
— Oleg, ne haragudj. De a felújítás nincs kész, a ház fele dobozokban áll. Nem fogunk itt munkásszállót csinálni az egész családnak – vette levegőt. – Ha akarod, segítünk a bérlésben. Az előleget álljuk, az első hónapot kipótoljuk. De a házba – nem.
Oleg elvörösödött, belerúgott a táskába.
— Még ő akar segíteni a bérlésben… Micsoda jóttevő! Megoldom magam is, nem vagyok kisgyerek – nézett dühösen az udvarunkra. – Látom, elszálltatok ezzel a házzal. Fenn hordjátok az orrotokat. Anya, menjünk. Itt nem látnak minket szívesen.
Raisza Mikolajivna lassan Denisz felé fordult. Hosszasan, szemrehányóan nézett.
— Hát így állunk tehát, fiam… A saját véredre már nincs szükség – remegett meg az ajka a sértődöttségtől. – Csak nehogy megbánd még. Csak egy testvéred van, másik nem lesz. Ma elküldöd a kaputól, de holnap te kihez fordulsz majd?
— Holnap a feleségemhez fordulok, Anya – mondta halkan, de határozottan Denisz. – Ő nem fog a kaputól elküldeni.
Néma csendben szálltak vissza a taxiba. Misa végig azt kérdezgette, miért nem maradnak, Karina dühösen rángatta az ingujját. Az ajtó becsapódott, az autó elindult, felkavarva a port az új utunkon.
A kapunál álltunk. Denisz tolta be a reteszt – lassan, ütközésig.
— Tudod – mondta, az üres utat bámulva –, tényleg azt hittem eleinte: üres a szoba, mégiscsak a sajátjaim… Hadd lakjanak itt.
— És most?
— Most meg azt gondolom: nem felesleges az a szoba. Csak azért üres, mert még nem fejeztük be. Saját erőnkből, saját kezűleg – hallgatott el egy pillanatra. – Oleg egyszer már lemondott erről a házról – amikor elvitte a pénzt és elment. Késő már visszakönyörögni magát.
Odamentem az ágyásokhoz. Az uborka ezalatt a pár nap alatt jól megnőtt – már nem egy görbe kis dolog volt, hanem egy erős, egyenes termés. Leszedtem, leöblítettem a tömlővel, kettétörtem, és az egyik felét odaadtam Denisznek.
Ropogósan beleharapott, bólintott:
— Végre saját. – Denisz végignézett az udvaron, a házon, a kerítésen. – És a ház is a miénk. Csak a miénk.
