– Hallgatlak.
– Nekünk anyáddal most… nem egyszerű a helyzetünk. Podolszkban béreltünk lakást, de a tulajdonos eladta. Nincs hová mennünk. Neked pedig… nos, érted… két szobád van. Nagy. És arra gondoltunk – talán… hát, ideiglenesen…
Hallgattam. Néztem őt. Nem bírta tovább, és gyorsabban folytatta:
– Vagy, opcióként, ki lehetne cserélni a lakást. Te a férjeddel és a lányoddal egy egyszobásba költöznétek. Nekünk pedig… elég lenne egy szoba. Vagy egy stúdió. Még rá is fizetnénk egy kicsit, van autónk, eladhatnánk…
– Autó – mondtam. – Egy fehér Camry, láttam az ablakból, mivel érkeztetek. Arra van pénz. Lakásra pedig nincs. Érdekes egyensúly.
– Dásulja, ne beszélj így! – vágott közbe anyám. – Az autó… az apád egész életen át tartó álma volt!
– Én is valakinek az álma voltam – mondtam. – A nagymamámé. Ő arról álmodott, hogy normális ember váljon belőlem. Neki sikerült. Nektek… más álmaitok voltak. És azokat meg is valósítottátok. A fehér Camryt. Gratulálok hozzá.
Ezután következett a cirkusz.
Anya hangosabban kezdett sírni. Azt mondta, „szívtelen” vagyok. Apa azt mondta, „meg kellene értenem, milyen öregek és betegek”. Anya felhozta, hogy „végül is ő szült meg engem, kínok között, császármetszéssel”. Apa megemlítette, hogy „fizetett volna gyerektartást, ha a nagymama kérte volna, de mivel nem kérte, biztosan elég volt neki”. Anya felvetette, hogy „éljünk együtt, Polinának olyanok lennénk, mint az igazi nagyszülei”. Apa kijelentette, hogy „a törvény szerint a szülőknek joguk van a gyerekük lakásához”.
Ezen a ponton felálltam.
– Nos. Öt percetek van összecsomagolni. Menjetek el.
– Dáska, mit képzelsz magadról! – csattant fel anyám.
– Azt képzelem, hogy jogom van kitenni az idegeneket a saját lakásomból. Jogilag két órája ismerlek titeket. Azelőtt nem tartottuk a kapcsolatot. Semmilyen kötelezettségem nincs felétek. A törvényt illetően – olvastam róla, ne próbáljatok megijeszteni. A nagykorú gyerek nem köteles eltartani a szüleit, ha azok kikerülték a nevelését. Ti pedig kikerültétek. Harminc éven át. Úgyhogy semmilyen jogotok nincs ehhez a lakáshoz, amit a saját pénzemből vettem, és aminek a jelzáloghitelét én fizetem. Isten hírével.
Apa felállt. Lilára vált az arca. Csúnya tekintettel nézett rám.
– Meg fogod bánni.
– Kétlem – mondtam. – Én már mindent megbántam, amit csak lehetett. Harminc évre előre.
Elmentek. A Prága tortát az asztalon hagyták. Kidobtam a szemétledobóba. Nem elvből – alkoholos volt, nekem meg gyerekem van. És amúgy sem fogyasztok idegenektől kapott süteményeket.
Szerjozsa későn jött haza a munkából. Elmeséltem neki mindent. Csendben hallgatott, aztán átölelt, és azt mondta:
– Dáska. Mindent jól csináltál. A nagymama büszke lenne rád.
Sírva fakadtam. Egész nap először. Nem a szüleim iránt érzett sértettség miatt. Hanem azért, mert a nagymama már nincs. Mert ő ezt nem láthatja. Hogy a tálalószekrénye az étkészlettel az egyetlen, ami megmaradt utána. És hogy ma ezt a szekrényt… megvédtem.
Fél év telt el.
A szüleim még kétszer hívtak. Először anya, sírt, azt mondta, apának „magas a vérnyomása, nyugalomra van szüksége, ők meg még mindig albérletről albérletre vándorolnak”. Azt válaszoltam: „Sajnálom. De ez nem az én ügyem.” Másodszor apa hívott, „perrel” fenyegetőzött. Azt mondtam: „Indítsanak csak. Én meg indítok egy viszontkeresetet – a harminc éves távollét okozta erkölcsi kár megtérítéséért. Meglátjuk, ki tartozik kinek többel.”
Többet nem hívtak.
Polina nő. Most már hétéves. Tudja, hogy anyának „nincsenek saját szülei”, hogy őt „Tónya dédnagymama” nevelte fel. Nem tesz fel felesleges kérdéseket. A gyerekek bölcsek. Megértik azt, amit a felnőttek nem tudnak kimondani.
Én pedig minden vasárnap előveszem a nagymama „Madonna” étkészletét. Kakaót töltök a csészékbe. És Polinával koccintunk – a nagymamára. Az egytüdőjű asszonyra, aki magához vett egy idegen gyereket, és a sajátjává tette. Örökre. Feltételek nélkül. „Ideiglenesség” nélkül.
Szerintem ez a szülő. Nem az, aki világra hozott. Hanem az, aki ott maradt.
