— Hogy mi vagyok én neked, egy bejárónő, akinek történetesen saját lakása is van? Még meg sem kérted a kezem! — tette pontot a mondat végére Katja. — És a kávé még mindig nincs kész? — vetette oda ingerülten Gyenyisz, miközben az ujjaival dobolt az üres bögrén. — Egy normális nő amúgy is korábban kel a párja kedvéért.

— Hogy mi vagyok én neked, egy bejárónő, akinek történetesen saját lakása is van? Még meg sem kérted a kezem! — tette pontot a mondat végére Katja.

— És a kávé még mindig nincs kész? — vetette oda ingerülten Gyenyisz, miközben az ujjaival dobolt az üres bögrén. — Egy normális nő amúgy is korábban kel a párja kedvéért.

Katja álmosan állt a konyhában reggel hatkor, próbálva kinyitni a szemét a késői műszak után. A tűzhelyen sercegett a tükörtojás, a mosogatóban tornyosult a tegnapi edény, amelyet Gyenyisz még este megígért, hogy elmosogat. Gyenyisz, már munkára készen, friss ingben és belőtt hajjal, úgy nézett ki, mint egy vendég, aki elégedetlen a kiszolgálással.

Katja fejében még mindig a kórházi folyosó zaja visszhangzott, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek a kialvatlan éjszaka miatt. Néma csendben levette a serpenyőt a tűzhelyről, odalépett az asztalhoz, és letette elé az üres edényt – sem tojás, sem kávé, sem kenyér nem volt benne.

— Ez meg mi? — vonta össze a szemöldökét a férfi.

— Ez egy étlap azoknak, akik összekeverik a feleségüket a cseléddel — mondta halkan Katja. — Még meg sem kérted a kezem, de máris úgy döntöttél, hogy ingyenes szolgáltatást veszel igénybe?

Gyenyisz akkor hallgatott, csak felhorkant, és kiment, rávágva az ajtót. Katja pedig maradt a konyhában, és az ablakon át meredt a távolba. Mégis hogyan került ebbe a szerepbe?

Télen ismerkedtek meg, a munkahelye melletti kávézóban. A férfi két pohár kávéval ült le mellé, és olyan mosollyal, amitől az ember hinni akart minden jóban.

— Úgy nézel ki, mint akinek sürgősen szüksége van egy második kapucsínóra — mondta akkor. — Én állom.

Az első hónapokban Gyenyisz tökéletesnek tűnt: eljött érte a műszak után, ernyővel óvta az esőben, reggelente rövid „Jó reggelt, napsugaram” üzeneteket írt. Tudott figyelni, bólogatni a megfelelő helyeken, és előreengedte az ajtóban. Katja, aki belefáradt a korábbi kapcsolataiba a közömbös férfiakkal, gyorsan elolvadt.

Először csak „véletlenül” maradt éjszakára. Aztán egész hétvégére. Később megjelent a szekrényében egy polc a ruháinak, a fürdőszobában a borotvája, az előszobában pedig a második pár edzőcipője.

— Na és minek fizessek ki egy albérletet, ha úgyis nálad lakom? — rántott egyet a vállán. — Ez logikus.

Katjának tényleg logikusnak tűnt. Élvezte, hogy vacsorát főzhet kettejükre, szép tányérokat vásárolhat, és várhatja az ajtózár kattanását este. Gyenyisz a barátai előtt dicsekedett vele:

— Látjátok, srácok, íme az ideális háziasszony. Főz, takarít, és még a munkahelyén is hajt.

A barátok irigykedve csettintettek, Katja pedig elpirult az örömtől.

Ám négy hónap múlva hirtelen rájött, hogy a rezsit ő fizeti egyedül. Az élelmiszert is ő veszi. A mosóport, a sampont, sőt még a benzint is, amikor a saját autójával fuvarozta a férfit. Gyenyisz viszont csak magára költött: új cipőre, konditeremre, péntek esti kocsmázásokra a barátaival.

Valahányszor Katja óvatosan szóba hozta a kiadásokat, mindig ugyanazt válaszolta:

— Figyelj, de hát érted. Gyűjtök a jövőre. A mi közös jövőnkre.

És ő elhallgatott.

A „jövő” csak nem akart eljönni, a jelen pedig egyre nehezebbé vált. Gyenyisz már meg sem próbálta eljátszani, hogy részt akar venni a házimunkában. Zoknik hevertek a kanapé mellett, penészedő teásbögrék sorakoztak az ablakpárkányon, az asztalon pedig szendvicsmorzsák. Este szótlanul ment el mellette egy zacskó csipsszel, bevetette magát a kanapéra, és bekapcsolta a játékkonzolt vagy görgette a telefonját.

— Gyenyisz, elmosogatnál? — kérdezte Katja.

— Ühüm, majd később — válaszolta a férfi, anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.

A „később” annyit jelentett: „soha”.

Katja kimerülten érkezett haza a munkából, és fogta a fakanalat, a rongyot, a mosnivalót. A köszönet helyett pedig ezt hallotta:

— Már megint tészta? Mi vagyok én, egy diák?

— Miért nincs kivasalva az ingem? Holnap irodába kell mennem.

— Kelhettél volna korábban is, hogy normális reggelit csinálj.

Csendben lenyelte ezeket. Azzal nyugtatta magát: biztos fáradt, nehéz munkája van, ez bárkivel megesik.

A végső csapást egy este mérte rá, amikor Gyenyisz barátai átjöttek. Katja éppen salátát vágott a konyhában, és akaratlanul is hallotta a nappaliból szűrődő beszélgetésüket.

— Den, te aztán jól kifogtad, haver — röhögött valaki. — Lakás is van, meg egy nő is, akinek a keze is aranyat ér.

— Hát nem ezt mondtam? — felelte öntelten Gyenyisz. — Szerencsém van. Katja mindent megcsinál, én észre sem veszem a házimunkát. Úgy élek, mint egy szanatóriumban.

Mindenki nevetett. Hangosan, férfiasan, elismerően.

Katja megdermedt a késsel a kezében. A paradicsom leve lassan csorgott a vágódeszkára. Odabent, a torkától egészen a gyomráig, mintha jéghideg víz áradt volna szét.

„Észre sem veszem”. Vagyis őt – nem veszi észre. A fáradtságát, a kialvatlan éjszakáit, a fizetését, ami elmegy a közös hűtőre. Először értette meg tisztán: ő nem egy szerelmes nő számára. Ő egy cserbenhagyott bejárónő, akinek történetesen saját lakása van.

Attól az estétől kezdve valami lassan eltört Katjában. Még főzött, még mosott, de már lélek nélkül – automatikusan, mintha csak a műszakját töltené le.

Egy héttel később elérkezett az a bizonyos nap.

Katja későn ért haza, két egymást követő ügyelet után. A lábai sajogtak, a hátát nem tudta kiegyenesíteni, a fejében köd volt. A lépcsőház előtt már messziről hallatszott az ordibálás és a nevetés: „Gól!”. Felment – és rájött, hogy Gyenyisz megint összegyűjtötte a barátait focit nézni.

Az előszobában idegen kabátok hevertek. A konyhában piszkos tányérok hegye, üres üvegek, egy nyitott és majdnem üres hűtő. Gyenyisz, amikor meghallotta az ajtó kattanását, még csak fel sem állt. Csak átkiabált a nappaliból:

— Ó, Katyus, megjöttél? Figyelj, csinálnál vacsorát? A srácok éhesek.

Katja egy pillanatra megállt a folyosón, le sem vetette a kabátját. Aztán némán elővette a telefonját, és pizzát rendelt – az utolsó pénzből, ami a kártyáján maradt fizetésig…

— És a kávé még mindig nincs kész? — vetette oda ingerülten Gyenyisz, miközben az ujjaival dobolt az üres bögrén. — Egy normális nő amúgy is korábban kel a párja kedvéért.

Katja álmosan állt a konyhában reggel hatkor, próbálva kinyitni a szemét a késői műszak után. A tűzhelyen sercegett a tükörtojás, a mosogatóban tornyosult a tegnapi edény, amelyet Gyenyisz még este megígért, hogy elmosogat. Gyenyisz, már munkára készen, friss ingben és belőtt hajjal, úgy nézett ki, mint egy vendég, aki elégedetlen a kiszolgálással.

Katja fejében még mindig a kórházi folyosó zaja visszhangzott, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek a kialvatlan éjszaka miatt. Néma csendben levette a serpenyőt a tűzhelyről, odalépett az asztalhoz, és letette elé az üres edényt – sem tojás, sem kávé, sem kenyér nem volt benne.

— Ez meg mi? — vonta össze a szemöldökét a férfi.

— Ez egy étlap azoknak, akik összekeverik a feleségüket a cseléddel — mondta halkan Katja. — Még meg sem kérted a kezem, de máris úgy döntöttél, hogy ingyenes szolgáltatást veszel igénybe?

Gyenyisz akkor hallgatott, csak felhorkant, és kiment, rávágva az ajtót. Katja pedig maradt a konyhában, és az ablakon át meredt a távolba. Mégis hogyan került ebbe a szerepbe?

Télen ismerkedtek meg, a munkahelye melletti kávézóban. A férfi két pohár kávéval ült le mellé, és olyan mosollyal, amitől az ember hinni akart minden jóban.

— Úgy nézel ki, mint akinek sürgősen szüksége van egy második kapucsínóra — mondta akkor. — Én állom.

Az első hónapokban Gyenyisz tökéletesnek tűnt: eljött érte a műszak után, ernyővel óvta az esőben, reggelente rövid „Jó reggelt, napsugaram” üzeneteket írt. Tudott figyelni, bólogatni a megfelelő helyeken, és előreengedte az ajtóban. Katja, aki belefáradt a korábbi kapcsolataiba a közömbös férfiakkal, gyorsan elolvadt.

Először csak „véletlenül” maradt éjszakára. Aztán egész hétvégére. Később megjelent a szekrényében egy polc a ruháinak, a fürdőszobában a borotvája, az előszobában pedig a második pár edzőcipője.

— Na és minek fizessek ki egy albérletet, ha úgyis nálad lakom? — rántott egyet a vállán. — Ez logikus.

Katjának tényleg logikusnak tűnt. Élvezte, hogy vacsorát főzhet kettejükre, szép tányérokat vásárolhat, és várhatja az ajtózár kattanását este. Gyenyisz a barátai előtt dicsekedett vele:

— Látjátok, srácok, íme az ideális háziasszony. Főz, takarít, és még a munkahelyén is hajt.

A barátok irigykedve csettintettek, Katja pedig elpirult az örömtől.

Ám négy hónap múlva hirtelen rájött, hogy a rezsit ő fizeti egyedül. Az élelmiszert is ő veszi. A mosóport, a sampont, sőt még a benzint is, amikor a saját autójával fuvarozta a férfit. Gyenyisz viszont csak magára költött: új cipőre, konditeremre, péntek esti kocsmázásokra a barátaival.

Valahányszor Katja óvatosan szóba hozta a kiadásokat, mindig ugyanazt válaszolta:

— Figyelj, de hát érted. Gyűjtök a jövőre. A mi közös jövőnkre.

És ő elhallgatott.

A „jövő” csak nem akart eljönni, a jelen pedig egyre nehezebbé vált. Gyenyisz már meg sem próbálta eljátszani, hogy részt akar venni a házimunkában. Zoknik hevertek a kanapé mellett, penészedő teásbögrék sorakoztak az ablakpárkányon, az asztalon pedig szendvicsmorzsák. Este szótlanul ment el mellette egy zacskó csipsszel, bevetette magát a kanapéra, és bekapcsolta a játékkonzolt vagy görgette a telefonját.

— Gyenyisz, elmosogatnál? — kérdezte Katja.

— Ühüm, majd később — válaszolta a férfi, anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.

A „később” annyit jelentett: „soha”.

Katja kimerülten érkezett haza a munkából, és fogta a fakanalat, a rongyot, a mosnivalót. A köszönet helyett pedig ezt hallotta:

— Már megint tészta? Mi vagyok én, egy diák?

— Miért nincs kivasalva az ingem? Holnap irodába kell mennem.

— Kelhettél volna korábban is, hogy normális reggelit csinálj.

Csendben lenyelte ezeket. Azzal nyugtatta magát: biztos fáradt, nehéz munkája van, ez bárkivel megesik.

A végső csapást egy este mérte rá, amikor Gyenyisz barátai átjöttek. Katja éppen salátát vágott a konyhában, és akaratlanul is hallotta a nappaliból szűrődő beszélgetésüket.

— Den, te aztán jól kifogtad, haver — röhögött valaki. — Lakás is van, meg egy nő is, akinek a keze is aranyat ér.

— Hát nem ezt mondtam? — felelte öntelten Gyenyisz. — Szerencsém van. Katja mindent megcsinál, én észre sem veszem a házimunkát. Úgy élek, mint egy szanatóriumban.

Mindenki nevetett. Hangosan, férfiasan, elismerően.

Katja megdermedt a késsel a kezében. A paradicsom leve lassan csorgott a vágódeszkára. Odabent, a torkától egészen a gyomráig, mintha jéghideg víz áradt volna szét.

„Észre sem veszem”. Vagyis őt – nem veszi észre. A fáradtságát, a kialvatlan éjszakáit, a fizetését, ami elmegy a közös hűtőre. Először értette meg tisztán: ő nem egy szerelmes nő számára. Ő egy cserbenhagyott bejárónő, akinek történetesen saját lakása van.

Attól az estétől kezdve valami lassan eltört Katjában. Még főzött, még mosott, de már lélek nélkül – automatikusan, mintha csak a műszakját töltené le.

Egy héttel később elérkezett az a bizonyos nap.

Katja későn ért haza, két egymást követő ügyelet után. A lábai sajogtak, a hátát nem tudta kiegyenesíteni, a fejében köd volt. A lépcsőház előtt már messziről hallatszott az ordibálás és a nevetés: „Gól!”. Felment – és rájött, hogy Gyenyisz megint összegyűjtötte a barátait focit nézni.

Az előszobában idegen kabátok hevertek. A konyhában piszkos tányérok hegye, üres üvegek, egy nyitott és majdnem üres hűtő. Gyenyisz, amikor meghallotta az ajtó kattanását, még csak fel sem állt. Csak átkiabált a nappaliból:

— Ó, Katyus, megjöttél? Figyelj, csinálnál vacsorát? A srácok éhesek.

Katja egy pillanatra megállt a folyosón, le sem vetette a kabátját. Aztán némán elővette a telefonját, és pizzát rendelt – az utolsó pénzből, ami a kártyáján maradt fizetésig.

— Negyven perc múlva hozzák — mondta szárazon, és bement a hálószobába.

Feküdt a sötétben, anélkül, hogy levetkőzött volna, hallgatva a falon túlról kiszűrődő nevetést. Amikor a vendégek végül elmentek, Gyenyisz kiment kikísérni az utolsót a lépcsőházba. Az ajtót nem zárta be maga után, így Katja tisztán hallotta a hangját – halk, bizalmas, férfias:

— Figyelj, elmondom én neked. A nőt rögtön hozzá kell szoktatni a kötelességekhez. A legelején. Különben a nyakadra ül, és nem tudsz szabadulni tőle.

— Te aztán kész filozófus vagy — kuncogott a barátja.

— Az élet tanított meg rá.

Katja a plafont bámulta. A mellkasában valami végleg elszakadt – mint egy régi cérnaszál, amelyen túl sokáig lógott egy nehéz súly.

Megértette: a férfinak egyszerűen kényelmes volt az ő kontójára élnie.

A reggel pontosan úgy kezdődött, ahogy Katja várta. Gyenyisz kiment a hálószobából, nyújtózkodva, bement a konyhába, majd megállt és körülnézett. Se kávéillat, se sercegő serpenyő, se kenyér az asztalon. Csak Katja ült ott egy pohár vízzel, és az ablakon át meredt kifelé.

— És a reggeli? — vonta össze a szemöldökét. — Késésben vagyok, tudod.

— Nincs semmi a tűzhelyen — felelte nyugodtan.

— Hogy érted? — pislogott zavartan. — Elaludtál?

— Nem. Egyszerűen nem főztem.

Gyenyisz felhorkant, kinyitotta a hűtőt, majd rávágta az ajtót.

— Figyelj, ez már mindennek a teteje. Egy normális nő korábban kel a férfinál, és gondoskodik róla. Mi az, annyira nehéz kisütni egy tojást?

Katja némán felállt, kinyitotta a szekrényt, kivette a férfi koszos, beszáradt maradványokkal teli bögréjét, és elé tette. Mellé pedig az üres serpenyőt.

— Hogy mi vagyok én neked, egy bejárónő, akinek történetesen saját lakása is van? Még meg sem kérted a kezem — mondta nyugodt hangon —, de máris úgy döntöttél, hogy ingyenes szolgáltatást veszel igénybe?

— Ha, te most viccelsz? — próbált mosolyogni a férfi. — Ez szerinted vicces?

— Szerintem meg ez az őszinte.

— De hát minden nő főz a pasijának! Ez a természetes! Ez az otthon, a gondoskodás, a család!

Katja ránézett – és először látta benne nem a szerelmes férfit, hanem egy idegen, harsány, követelőző alakot a saját konyhájában.

Estére Gyenyisz rájött: a reggeli nem volt véletlen. Vacsora sem volt – Katja nyugodtan evett magának, és egy könyvvel elvonult a szobájába. Ekkor a férfi robbant.

— Mégis mit művelsz?! — rontott be utána, hadonászva a kezével. — Egész nap hajtottam, te meg még egy levest sem főztél!

— Én is egész nap dolgoztam — felelte Katja, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét.

— És akkor mi van?! Fukar lettél? Számold ki, mennyivel tartozom a vacsorámért!

— Gyenyisz, inkább te számold ki. Hogy mennyit fizettem érted ebben az évben.

— De hát minden normális pár így él! Ezt hívják háztartásnak! Ezt hívják családnak!

— És mikor volt nekünk családunk? — Katja végre a szemébe nézett. — Hol vannak a közös tervek? Hol vannak a jövőről szóló beszélgetések? Amikor gyűjtögettél – mire? Kire? Mondtad te valaha is azt, hogy „mi”?

A férfi tátva hagyta a száját – és nem talált választ.

Katja felállt, elment mellette az előszobába, levette a padlásról a sporttáskáját, és nyugodtan pakolni kezdett: pólók, borotva, töltő, edzőcipők. Gyenyisz az ajtóban állt, először kiabált, aztán szidkozódott, végül elhallgatott.

Amikor a táska a küszöbre került, a férfi kikapta, megrántotta az ajtókilincset, és visszafordult:

— Még meg fogod bánni, amikor egyedül maradsz.

— Én már régóta egyedül vagyok — mondta halkan Katja. — Csak most már nélküled.

Az ajtó becsapódott. És sok hónap óta először érezte nem a félelmet, hanem a csendet és a megkönnyebbülést.

Az első napok furcsán csendesek voltak. Katja időnként azon kapta magát, hogy fülel – nem kattan-e a zár, nem zúg-e a játékkonzol. De a lakásban lágy, tiszta csend honolt. Zoknik nem hevertek a padlón, bögrék nem ragadtak az ablakpárkányon, és az élelmiszer valamiért feleannyi idő alatt fogyott el.

Hétvégén bement a boltba, és megvette azokat a vékony porceláncsészéket arany szegéllyel, amelyeket Gyenyisz annak idején „csajos kacatnak” nevezett.

— Szép — mondta az eladónő.

— Nagyon — mosolyodott el Katja. — Régóta szerettem volna ilyet.

Este rendelt egy adagot a kedvenc tésztájából, teát főzött az új csészéjében, kinyitotta a könyvét – és hosszú idő után először sehová sem kellett sietnie.

És hirtelen megértett egy egyszerű dolgot: a szerelem nem azt jelenti, hogy az egyik ember kiszolgálja a másikat. A szerelem az, amikor megbecsülnek. Nem pedig kényelmes háztartási eszközként használnak.