— Hogy mi vagyok én neked, egy bejárónő, akinek történetesen saját lakása is van? Még meg sem kérted a kezem! — tette pontot a mondat végére Katja.

— És a kávé még mindig nincs kész? — vetette oda ingerülten Gyenyisz, miközben az ujjaival dobolt az üres bögrén. — Egy normális nő amúgy is korábban kel a párja kedvéért.

Katja álmosan állt a konyhában reggel hatkor, próbálva kinyitni a szemét a késői műszak után. A tűzhelyen sercegett a tükörtojás, a mosogatóban tornyosult a tegnapi edény, amelyet Gyenyisz még este megígért, hogy elmosogat. Gyenyisz, már munkára készen, friss ingben és belőtt hajjal, úgy nézett ki, mint egy vendég, aki elégedetlen a kiszolgálással.

Katja fejében még mindig a kórházi folyosó zaja visszhangzott, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek a kialvatlan éjszaka miatt. Néma csendben levette a serpenyőt a tűzhelyről, odalépett az asztalhoz, és letette elé az üres edényt – sem tojás, sem kávé, sem kenyér nem volt benne.

— Ez meg mi? — vonta össze a szemöldökét a férfi.

— Ez egy étlap azoknak, akik összekeverik a feleségüket a cseléddel — mondta halkan Katja. — Még meg sem kérted a kezem, de máris úgy döntöttél, hogy ingyenes szolgáltatást veszel igénybe?

Gyenyisz akkor hallgatott, csak felhorkant, és kiment, rávágva az ajtót. Katja pedig maradt a konyhában, és az ablakon át meredt a távolba. Mégis hogyan került ebbe a szerepbe?

Télen ismerkedtek meg, a munkahelye melletti kávézóban. A férfi két pohár kávéval ült le mellé, és olyan mosollyal, amitől az ember hinni akart minden jóban.

— Úgy nézel ki, mint akinek sürgősen szüksége van egy második kapucsínóra — mondta akkor. — Én állom.

Az első hónapokban Gyenyisz tökéletesnek tűnt: eljött érte a műszak után, ernyővel óvta az esőben, reggelente rövid „Jó reggelt, napsugaram” üzeneteket írt. Tudott figyelni, bólogatni a megfelelő helyeken, és előreengedte az ajtóban. Katja, aki belefáradt a korábbi kapcsolataiba a közömbös férfiakkal, gyorsan elolvadt.

Először csak „véletlenül” maradt éjszakára. Aztán egész hétvégére. Később megjelent a szekrényében egy polc a ruháinak, a fürdőszobában a borotvája, az előszobában pedig a második pár edzőcipője.

— Na és minek fizessek ki egy albérletet, ha úgyis nálad lakom? — rántott egyet a vállán. — Ez logikus.

Katjának tényleg logikusnak tűnt. Élvezte, hogy vacsorát főzhet kettejükre, szép tányérokat vásárolhat, és várhatja az ajtózár kattanását este. Gyenyisz a barátai előtt dicsekedett vele:

— Látjátok, srácok, íme az ideális háziasszony. Főz, takarít, és még a munkahelyén is hajt.

A barátok irigykedve csettintettek, Katja pedig elpirult az örömtől.

Ám négy hónap múlva hirtelen rájött, hogy a rezsit ő fizeti egyedül. Az élelmiszert is ő veszi. A mosóport, a sampont, sőt még a benzint is, amikor a saját autójával fuvarozta a férfit. Gyenyisz viszont csak magára költött: új cipőre, konditeremre, péntek esti kocsmázásokra a barátaival.

Valahányszor Katja óvatosan szóba hozta a kiadásokat, mindig ugyanazt válaszolta:

— Figyelj, de hát érted. Gyűjtök a jövőre. A mi közös jövőnkre.

És ő elhallgatott.

A „jövő” csak nem akart eljönni, a jelen pedig egyre nehezebbé vált. Gyenyisz már meg sem próbálta eljátszani, hogy részt akar venni a házimunkában. Zoknik hevertek a kanapé mellett, penészedő teásbögrék sorakoztak az ablakpárkányon, az asztalon pedig szendvicsmorzsák. Este szótlanul ment el mellette egy zacskó csipsszel, bevetette magát a kanapéra, és bekapcsolta a játékkonzolt vagy görgette a telefonját.

— Gyenyisz, elmosogatnál? — kérdezte Katja.

— Ühüm, majd később — válaszolta a férfi, anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.

A „később” annyit jelentett: „soha”.

Katja kimerülten érkezett haza a munkából, és fogta a fakanalat, a rongyot, a mosnivalót. A köszönet helyett pedig ezt hallotta:

— Már megint tészta? Mi vagyok én, egy diák?

— Miért nincs kivasalva az ingem? Holnap irodába kell mennem.

— Kelhettél volna korábban is, hogy normális reggelit csinálj.

Csendben lenyelte ezeket. Azzal nyugtatta magát: biztos fáradt, nehéz munkája van, ez bárkivel megesik.

A végső csapást egy este mérte rá, amikor Gyenyisz barátai átjöttek. Katja éppen salátát vágott a konyhában, és akaratlanul is hallotta a nappaliból szűrődő beszélgetésüket.

— Den, te aztán jól kifogtad, haver — röhögött valaki. — Lakás is van, meg egy nő is, akinek a keze is aranyat ér.

— Hát nem ezt mondtam? — felelte öntelten Gyenyisz. — Szerencsém van. Katja mindent megcsinál, én észre sem veszem a házimunkát. Úgy élek, mint egy szanatóriumban.

Mindenki nevetett. Hangosan, férfiasan, elismerően.

Katja megdermedt a késsel a kezében. A paradicsom leve lassan csorgott a vágódeszkára. Odabent, a torkától egészen a gyomráig, mintha jéghideg víz áradt volna szét.

„Észre sem veszem”. Vagyis őt – nem veszi észre. A fáradtságát, a kialvatlan éjszakáit, a fizetését, ami elmegy a közös hűtőre. Először értette meg tisztán: ő nem egy szerelmes nő számára. Ő egy cserbenhagyott bejárónő, akinek történetesen saját lakása van.

Attól az estétől kezdve valami lassan eltört Katjában. Még főzött, még mosott, de már lélek nélkül – automatikusan, mintha csak a műszakját töltené le.

Egy héttel később elérkezett az a bizonyos nap.

Katja későn ért haza, két egymást követő ügyelet után. A lábai sajogtak, a hátát nem tudta kiegyenesíteni, a fejében köd volt. A lépcsőház előtt már messziről hallatszott az ordibálás és a nevetés: „Gól!”. Felment – és rájött, hogy Gyenyisz megint összegyűjtötte a barátait focit nézni.

Az előszobában idegen kabátok hevertek. A konyhában piszkos tányérok hegye, üres üvegek, egy nyitott és majdnem üres hűtő. Gyenyisz, amikor meghallotta az ajtó kattanását, még csak fel sem állt. Csak átkiabált a nappaliból:

— Ó, Katyus, megjöttél? Figyelj, csinálnál vacsorát? A srácok éhesek.

Katja egy pillanatra megállt a folyosón, le sem vetette a kabátját. Aztán némán elővette a telefonját, és pizzát rendelt – az utolsó pénzből, ami a kártyáján maradt fizetésig…