– Nem, Vasyu. Ennek a lakásnak én vagyok a tulajdonosa. Kizárólag én. Te pedig csak azért lélegezhetsz és alhatsz itt, mert én megengedem. Értetted?
– Megbolondultál teljesen, Katya?! – Vaszil elvörösödött a felháborodástól. – Biztosan hormonális zavaraid vannak, azért kötsz bele normális emberekbe! Micsoda tulajdonos vagy te?! Eladjuk a lakást, a pénzt elfelezzük, és mindenki megy a maga útján!
…Pedig ez az este meglepően békésen indult.
– Vaszil, mondd meg őszintén… úgy döntöttél, hogy elhagysz? – kérdezte Katyerina vacsora közben olyan hétköznapi, közönyös hangon, mintha csak azt kérdezte volna, nem sózta-e el a krumplit.
Szavainak értelme nem jutott el azonnal a férfi tudatáig. Amikor végre felfogta, Vaszil kis híján megfulladt a szaftos, piros sült csirkecombtól, amibe épp bele akart harapni. Egyszerűen imádta, ahogy Katya a csirkét sütötte – fokhagymásan, ropogósan, ahogy elolvadt a szájban. A gyomra diadalt ült, ajkai fénylöttek a finom zsiradéktól, erre – ilyen jéghideg zuhany! Ez a furcsa, éles kérdés teljesen váratlanul érte.
– Ezt mégis miből gondolod, Katya? – nyelt egyet idegesen. – Milyen vicces kedvedben vagy vacsora közben!
– Csak úgy, madárkák csirogták. Tudok ezt-azt, azért kérdezem. Szeretném hallani a te hivatalos verziódat is – Katyerina meredten bámult rá, és az ajkán egy nagyon furcsa, hátborzongató mosoly játszott.
– És mi az, amit te tudsz, kedvesem? És honnan? – Vaszil érezte, ahogy a hideg verejték végigcsurog a hátán. Agya lázasan kezdett dolgozni: «Hol hibáztam?! Hogy tudhatott meg mindent Lelyáról?! Hiszen kitöröltem az összes üzenetet, megváltoztattam a jelszavakat, elrejtettem az éttermi számlákat!».
– Mindent tudok, Vasyu. Mindent. Szóval, mész hozzá vagy sem? Felelj, ne húzd az időt.
– Nem! Fogalmam sincs, miről beszélsz! Mi ütött a fejedbe? – megpróbálta eljátszani a megsértődött, hűséges férj szerepét.
Vaszil még mindig kétségbeesetten reménykedett, hogy ez csak közönséges női paranoia. Hogy valamit beképzelt, valaki mondott valamit – azért vallatja most. Hiszen tökéletes összeesküvő volt ezalatt a két év alatt, amióta a «varázslatos, friss» románc tartott Lelyával!
De Katyerina már régen mindent tudott. Nemcsak tudta – hónapok óta készült erre a pillanatra, vasbeton «védelmet» épített ki, bizonyítékokat gyűjtött, miközben némán nyelte a fájdalmat. És a mai váratlan hívás a szeretőjétől csak katalizátorként hatott.
– Vaszil, könyörgöm, ne tettesd az idiótát. Szánalmasan nézel ki ebben a szerepben. Már nem is fáj, egyszerűen csak nevetséges! – Katyerina letette a villát. – Ma hívott a te csodálatos Lelyád. És nagyon kitartóan kérte, hogy adjam be a válópert. Sürgősen. Úgy látszik, a kislánynak már nagyon sürgős lett a törvényes feleség státusz. Szóval megismétlem a kérdést: elhagysz?
– KI hívott?! – Vaszil annyira megdöbbent, hogy a csirkecomb kicsúszott az ujjaiból, és hangos csattanással a tányérra esett.
– Engem. A riválisát. Vaszil, megsüketültél? Én elvileg nem bánom! Légy boldog azzal a fiatal nővel! Nem állok a ti földöntúli szerelmetek útjába – Katyerina vidáman felnevetett.
Ez a reakció egyszerűen összetörte Vaszil koordinátarendszerét.
«Mi történik?! – gondolta pánikszerűen. – Hol a hisztéria? Hol a törött tányérok? Hol az ordibálás az elpazarolt éveimről?! Miért nevet?! Itt valami nagyon, de nagyon nem stimmel!».
– Igen, Katya… Szeretek egy másik nőt. Ha már úgyis mindent tudsz, nincs értelme titkolózni – préselte ki magából Vaszil, próbálva drámaibb hangot adni a mondandójának.
A fejében viszont düh lüktetett: «Minek hívogatta ez a buta Lelya?! Ki kérte, hogy beleüssa az orrát?! Azt hitte, meggyorsítja a folyamatot, és meglepetést okoz nekem?!».
Vaszil sajnálkozva tolta el magától a tányért a félbehagyott csirkével. Az este reménytelenül el lett rontva. Minden máshogy alakult, mint ahogy eltervezte. A válási bejelentését valahogy másképp képzelte el, monumentálisabban, egy erős férfi pozíciójából, aki új életet kezd. Ehhez képest úgy festett, mintha rajtakapták volna, ahogy más zsebében kotorászik.
– Csodás. Szóval mi a következő lépés, Vasyu? Mikor szeded a sátorfádat? Még segítek is bepakolni a bőröndöket – mondta Katya hétköznapi hangon, mintha csak egy hétvégi nyaralásról lenne szó. – Nem esik nehezemre. A közös múltunk tiszteletére. És amúgy is több szabadidőm lesz mostantól.
– ÁLLJ! Milyen sátorfa?! Mit értesz az alatt, hogy „szeded”? Lehet, hogy eszem ágában sincs innen elmenni! Nekem tetszik ez a környék, közel van a munkahelyem! Fél életemet itt éltem le! – háborodott fel Vaszil, érezve, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. – Még mindent meg kell beszélnünk!
– Vaszil, jól vagy? Nincs lázad? Nem kellene mentőt hívni? Mert valami eszement badarságot hordasz össze – Katya nyílt gúnnyal nézett rá.
– Jól vagyok! – törölte le a verejtéket a homlokáról. – Mi köze ehhez az orvosnak?!
– Az a köze, édesem, hogy ha egy férfi elmegy a fiatal szeretőjéhez, akkor összeszedi a gatyáit és MEGY HOZZÁ. Nem pedig a volt feleségével marad élni! Jaj, de sokat fog még sírni veled a te Lelyád… Valami nagyon leépültél, nem bírod a gyűrődést! – a nő újra felnevetett.
– Katyerina, ne lépd át a határokat! Nem tárgyaltuk meg a lakáskérdést! Lehet, hogy te költözöl el, én meg maradok! Erre nem gondoltál?! Még hogy parancsolgatsz a közös lakásunkban!
– Nem, Vaszil, nem gondoltam. Mert ez ellentmond a logikának és a törvénynek.
– Milyen törvénynek?! Én tulajdonostárs vagyok! Itt a törvényes felem! – tört ki Vaszil, kiabálva. – Eladjuk a lakást, elfelezzük a pénzt, és én veszek nekünk Lelyával egy új otthont!
– De hát nincs neked semmiféle feled, Vaszil – mondta Katyerina nyugodtan, minden szót külön kihangsúlyozva. Felállt, a tálalószekrényhez lépett, és egy iratmappát dobott elé az asztalra. – Nézd. Olvasd figyelmesen. EGY tulajdonos van itt. Én.
Vaszil remegő kézzel nyitotta ki a mappát. Benne az ingatlan-nyilvántartási kivonat lapult. Tulajdonos: Katyerina Ivanovna. Tulajdoni hányad: 1/1.
– Ez meg miféle papírfecni?! Ez hamisítvány! Csalás! Ez bűncselekmény, Katya! Le fogsz csukódni érte! – visította, miközben vörös foltok jelentek meg az arcán.
– Ez egy valódi, pecsétes dokumentum. Pontosan egy éve veszítetted el a részedet. Éppen akkor, amikor a jóakarók elhozták nekem azokat a fotókat, amelyeken a céges bulin a te Lelyáddal dörgölőztél.
Katyerina már nem nevetett. Szemei hidegek és kemények lettek.
– Ne hidd, hogy nem fájt. Húsz évet éltünk le együtt, felneveltük a gyerekeket. Te pedig mindezt elcserélted egy friss szoknyára az irodában. De nem rendeztem jeleneteket. Úgy döntöttem, kártérítésre van szükségem az eltaposott fiatalságomért és az árulásodért. Vagy mi mást tehettem volna? Várjam meg, amíg te teszel ki az utcára üres kézzel? Hogy öregkoromra egy munkásszállói szobában kössek ki, miközben ti a szeretőddel az én pénzemből éltek?!
– Ez aljas! – ordított Vaszil. – Az a nő, akivel annyit éltem, ekkora dögnek bizonyult!
– Az aljasságról és a hazugságról nem neked kellene prédikálnod. Abban te vagy a sportmester! Emlékszel, tavaly, amikor kórházba kerültél a fekélyeddel? Ott feküdtél az infúziók alatt, gyengén, megrémülve… Én akkor gyorsan cselekedtem. Vittem neked papírokat, amik állítólag a ház felújításáról és a csövek cseréjéről szóltak. Te pedig, te lángelme, olvasás nélkül aláírtad a lakásrészedre vonatkozó ajándékozási szerződést. Önként ajándékoztad a feleségednek az ingatlant! Micsoda nemes kártérítés az erkölcsi sérelemért!
– Fájdalomcsillapítókon voltam! Nem voltam magamnál! Bíróságra megyek! Ez csalás! – tombolta a hisztériát Vaszil.
– Mehetsz. Akár a strasbourgi bíróságra is. Csak hát az ügyvédem már beszerezte az orvosi igazolásokat arról, hogy aznap teljesen beszámítható voltál, tájékozódtál az időben és térben, és nem kaptál kábító hatású szereket. Semmit sem fogsz bizonyítani, Vaszil. A törvény az én oldalamon áll. És most… menj, pakold össze a cuccaidat. A szerelmed már vár.
Még aznap este Vaszil, vörösen, verejtékezve és megtörten állt két nagy bőrönddel a Lelya által bérelt lakás küszöbén.
– Lelyácskám, madárkám… csak te szeretsz igazán. Körülöttem csupa csaló és viperák vannak… – nyüszögött, miközben megpróbálta átölelni.
Lelya, egy rövid selyemhálóingben, értetlenül bámulta a pakkjait.
– Vaszil… mi ez? Miért állítasz be bőröndökkel a bérelt szobámba? Csak nem tetted ki azt az öreg hárpiát a lakásból?!
– Nem, Lelya… ő tett ki engem. Csellel a nevére íratta a házat… Most… hajléktalan vagyok. De majd kitalálunk valamit, kedvesem! Együtt erősek vagyunk!
Lelya elsápadt, kedves arcocskája egy pillanat alatt ragadozóvá és gonosszá vált.
– Te szórakozol velem?! Én már szóltam a főbérlőnek, hogy holnap elköltözöm! Azt hittem, a te luxus háromszobás lakásodba költözünk! Te meg ideállítottál két táska gatyával?! És most hová megyünk?! A pályaudvarra?!
– Lelya… nem a pénz a lényeg…
– Takarodj, idióta! Nekem nincs szükségem vén csövesekre ingatlan nélkül! – dühében meglökte a bőröndjét, és teljes erőből becsapta az ajtót közvetlenül az orra előtt.
Vaszil ott maradt a sötét lépcsőházban. Lakás nélkül. Feleség nélkül. Fiatal szerető nélkül. Csak két bőrönddel, amelyekben az ócska holmijai és a szétfoszlott illúziói lapultak. A karma egy könyörtelen hölgy. És nagyon, de nagyon fájdalmasan tud ütni.
