— Anya! Apa! Megjöttünk! — csengett végig a lakáson Vityának, Larisza és Sztyepan egyetlen fiának vidám hangja.
A kisfiuk, a kis napsugaruk, aki egykor egy mókás kisnyuszi és védtelen kiscica volt, hirtelen egy teljesen felnőtt, széles vállú ifjúvá cseperedett. És íme, ma először hozta haza a kedvesét, hogy bemutassa a szüleinek.
Viktor előre figyelmeztetett a látogatásra, így Larisza mindent előkészített. A nappaliban lévő asztal roskadozott a házi finomságoktól: ropogós kosárkák, hidegtálak, a ház specialitása, a torta. Már csak a salátákat kellett kivenni a hűtőből, a sütőből pedig a pirult, forró sülteket.
Sztyepan, a «ünneplő» otthoni pulóverében, elsőként sietett az előszobába.
— Apa, ismerd meg Katját. Ő az én Katrusám! — Viktor akkora büszkeséggel ölelte át a lány derekát, mintha egy királynőt mutatna be. A lány zavartan, de magabiztosan kuncogott. — Katja, az apukámat Sztyepan Andrejevicsnek hívják.
— Nagyon örülök! — Katja kecses mozdulattal dobta le a válláról divatos kiskabátját, és hátra sem nézve átadta Viktornak, aki azonnal rohant is felakasztani a fogasra.
— Gyertek beljebb, lányok, anyáéknál már roskadozik az asztal — intett barátságosan az apa a nappali irányába.
Viktor gyengéden leültette választottját a kanapéra, maga pedig bekukkantott a konyhába:
— Anyu, szia! Kell segítség? Egyszerűen isteni illatok szállnak!
Larisza meleg mosollyal a fia kezébe nyomott egy kristály salátástálat:
— Vidd be az asztalra, kérlek. Én is rögtön megyek, csak megmosom a kezem.
Amikor Viktor belépett a nappaliba, látta, hogy Katja szemmel láthatóan savanyú arccal ül, és gyorsan görgeti a telefonján a hírfolyamot. Nem volt ideje kérdezni semmit, mert a szülők is beléptek a szobába, és mindenki helyet foglalt az asztalnál.
— Katja, ő az anyukám, Larisza Petrovna. Anya, ő itt Katja. — mutatta be őket egymásnak Viktor. — Szülők, tudjátok, mi az érdekes? Ti kiválóan ismeritek Katját! Csak aligha emlékeztek rá, milyen körülmények között.
A fiú huncutul hunyorgott, hol az anyjára, hol az apjára pillantva.
Larisza megfeszítette az emlékezetét, fürkészve a lány csinos, ápolt arcát.
— Hát, passzolok. Az arcmemóriám mindig is csapnivaló volt. Talán apa emlékszik?
— Ha életemben egyszer is találkoztam volna egy ilyen szépséggel, biztosan nem felejteném el! De sajnos… — Sztyepan játékosan széttárta a kezét.
— Katja az a lány, aki az óvodai előkészítő csoportunkba járt! — jelentette ki sokatmondóan és diadalmasan Viktor.
Larisza kezében megállt a kanál. Egy pillanat alatt felidézte a történetet. Minden apró részletet. Mintha csak tegnap lett volna.
*Tizenöt évvel ezelőtt.*
Larisza már másodszor túrta lázasan a fából készült kis ékszeres dobozkáját. Alig volt benne valami: három gyűrű, egy vékony lánc és két pár fülbevaló. Igaz, voltak még benne «nagyon fontos dolgok»: tartalék gombok, külföldi érmék és néhány gyöngyházfényű gyöngyszem. De Larisza nem találta a legfontosabbat — a kedvenc gyűrűjét. A vékony arany karikát egy finom virággal és egy apró, átlátszó cirkóniával. Pontosan ott kellett volna lennie!
Bosszúsan kiment a nappaliba, ahol a férfiai ültek: a nagy és a kicsi.
— Sztyepan, te nem nyúltál a dobozkámhoz? — kérdezte szigorúan, a pánik hangjával.
— Nem. Miért is keresnék ott bármit? Talán a gombjaidat vagy a fülbevalóidat próbálgassam? — horkant fel a férfi, anélkül, hogy a televízióról levette volna a szemét.
A kis Vitya ezalatt lelkesen tologatta műanyag kisautóját a szőnyegen, és úgy tűnt, semmi figyelmet nem szentel a szüleinek.
— Eltűnt a gyűrűm a dobozból! Arany, mellesleg! — Larisza kezdett komolyan dühbe gurulni. Haragudott a férjére a közönye miatt, és magára is — mert lehet, hogy ő tette valahova és elfelejtette.
— De hát nem vettem el a csecsebecséidet! Biztos vagy benne, hogy oda tetted? — Sztyepan türelme is kezdett fogyni.
— Emlékszem… azt hiszem — húzta el a száját bizonytalanul Larisza.
— Istenem! Megint te hagytad el, és én vagyok a hibás!
Larisza már nyitotta a száját, hogy dühös tirádába kezdjen, de nem volt ideje. A kis Vitya hirtelen abbahagyta az autókázást, kotorászott egyet a játéktartó dobozában, és odament az anyjához:
— Anya… ezt a gyűrűt keresed?
Az apró, pufók tenyerén megcsillant az az arany virágocska.
— Kisfiam! Hol találtad?! — lélegzett fel Larisza.
Sztyepan már előkészített egy maró gúnnyal teli megjegyzést felesége «női emlékezetéről», de a fia válasza mindkettőjüket sokkolta:
— Kivettem a dobozodból, anya. Direkt.
Vitya akkor volt hatéves. Az előkészítőbe járt, és az első osztályra készült.
— De hát minek neked a gyűrűm, édesem? — kérdezte óvatosan Larisza, guggolva elé.
— Anya, apa… elmondom, de ez nagy titok! — a kisfiú összeesküvőként suttogott.
— Természetesen, nem mondjuk el senkinek — bólintottak egyszerre a szülők.
— Nemrég jött egy új lány a csoportunkba. Katjának hívják. Annyira… annyira szép! Nagyon-nagyon tetszik nekem. Úgy döntöttem, nekiadom anya gyűrűjét! Hogy tudja, ha felnövök, feleségül veszem!
Larisza és Sztyepan tátott szájjal meredtek rá. Bármire számítottak: hogy elcserélte egy autóra, hogy kalózosat játszott… De az első szerelemről szóló vallomás kibillentette őket a sodrukból.
— Kisfiam… — Larisza gyengéden megsimogatta az arcát. — De hát ez az én gyűrűm. Apa adta nekem évfordulóra. Amit pedig ajándékba adtak, azt nem szokás továbbajándékozni.
— És akkor mit csináljak?! — Vitya szeme megtelt a kétségbeesés könnyeivel. — Azt akarom, hogy Katja tudja, szeretem őt!
Sztyepan sietett a segítségére:
— Tudod mit? Holnap reggel, az óvoda előtt, beugrunk a boltba, és veszünk Katjának valami szép játékot. Mi szüksége lenne egy ilyen kislánynak aranygyűrűre? Még elveszítené a homokozóban!
Látszott, hogy Vitya nem volt elragadtatva az ötlettől, de nem volt választása — anya már visszavette a tulajdonát. Másnap reggel egy szép, pihe-puha, rózsaszín macis kulcstartót vettek Katjának.
— Nagyon cuki maci, ugye Vitya? Katjának biztosan tetszeni fog! — bátorította Larisza az óvoda felé menet, de a kisfiú mogorván hallgatott.
Este, amikor Larisza érte ment, úgy nézett ki, mintha átélte volna a világvégét.
— Na és? Tetszett Katjának az ajándékod? — kérdezte hazafelé.
— Anya! Ez nagyon, nagyon rossz ötlet volt! — kiáltotta könnyes szemmel Vitya, és a lábával dobogott.
— Miért, édesem?
— Mert Katja most már nem barátkozik velem! Szlávikkal barátkozik! Mert ő gyűrűt adott neki!
— Milyen gyűrűt? — csodálkozott Larisza. — Aranyat?!
— Nem! — Vitya már zokogott. — Elvette a nővérétől egy közönséges, műanyag lánygyűrűt, amiben egy kő volt! De az egy gyűrű! A macimat meg Katja csak bedobta a szekrény mögé, és rá sem nézett!
Larisza leguggolt és átölelte a vállán zokogó fiát.
— Hát, nem tudtuk, hogy Katjának ennyire fontosak az ékszerek…
— Pedig én tudtam! Én aranyat akartam! — zokogott a kisfiú.
Katja többé nem akart játszani Vityával. Kézen fogva járt Szlávikkal, aki édességet hordott neki. Így fejezték be az ovit ellenségekként. Később különböző iskolákba jártak, a család elköltözött a kerületből, és a merkantilista kislány képe fokozatosan kikopott az emlékezetből.
Most meg… Hát nem hihetetlen! Meglett! Ott ül a kanapén, pislog a műszempillájával, és méregeti a kristályt a vitrinben.
— Hogy találkoztatok ennyi év után? — kérdezte csodálkozva Larisza, visszatérve a valóságba.
— Egy baráti társaságban futottunk össze egy üdülőhelyen — felelte Katja affektálva, elnyújtva a szavakat.
— És azonnal felismertétek egymást? Hát nem semmi…
— Anya, ez egyszerűen a sors! — nevetett fel vidáman Viktor, és megcsókolta a lány halántékát.
Katja valóban szép volt. Ezt nem lehetett elvitatni. Tökéletes arc, dús haj, címlapra illő alak. A magas, sportos Viktor mellett úgy festettek, mint egy drága parfümreklám párja. De amikor Larisza eszébe jutott a műanyag gyűrű története és a félredobott maci, belül valami kellemetlenül összehúzódott.
A fia keserű, őszinte könnyeiről szóló emlékek nem engedték, hogy a szívébe zárja ezt a lányt. Mondhatni, gyerekes ostobaság! De Larisszát nem hagyta nyugodni egy ragacsos, nyugtalanító megérzés. Úgy zümmögött a fülében, mint egy idegesítő szúnyog.
Viktor és Katja tovább jártak, de a szülőkhöz már nem látogattak el. A fiú azt mondta, hogy «minden szuper», de idővel a szeme már nem csillogott úgy.
Viktor egy rangos egyetem harmadéves hallgatója volt. Mindig próbált mellékállást keresni: Sztyepan elvitte magával az építkezésekre segédmunkásnak. Jól fizettek, egy diáknak bőven elég volt. Legalábbis addig, amíg meg nem jelent az életében a «sors» Katja személyében.
A lány mindennél jobban szerette önmagát, a kényelmet és a drága holmikat. Úgy gondolta, csak a legjobbat érdemli.
Hogy megfeleljen az igényeinek, Viktor vállalt még egy futárállást éjszakai műszakban, és elkezdett sorra kihagyni az órákat.
Larisza rémülten nézte, ahogy a fia szeme láttára sorvad el. Lefogyott, sápadt lett, szeme alatt sötét karikák nőttek a krónikus alváshiánytól. Eleinte azt hitte, a forró éjszakák és az ifjú szerelem következményei. De egyik este véletlenül meghallotta, ahogy a fia telefonon beszél az erkélyen.
— Katja, hát hogy képzeled ezt? — csuklott el a hangja, kétségbeesés csengett benne. — Mit kellene tennem, odaállni a szüleim elé és azt mondani: «Anya, apa, cseréljétek el a háromszobásunkat egy garzonra a külvárosban, a különbözetet meg adjátok nekem, mert a csajomnak kocsi kell»?! Te komolyan gondolod ezt?!
A kagylóból éles, elégedetlen csicsergés hallatszott.
— Nem akarsz metrózni? Értem! De várj még egy kicsit! Befejezem az egyetemet, találok rendes munkát, és megkeresem a pénzt mindenre: a kocsira is, a Maldív-szigetekre is!
Újabb szünet, és egy átható hang a telefonban.
— Nem tudsz várni? Neked minden kell és rögtön?! Katja, egyszerű családból jövök, a szüleim nem oligarchák! …Igen, értem, hogy a luxusra születtél. …Hogy a szépség nem örök, és nem akarod a fiatalságodat szegénységben tölteni? …Világos. Értettelek.
Viktor kinyomta a telefont. Aztán a telefon nagy erővel az erkély téglafalának csapódott, apró darabokra törve.
Larisza halkan, lábujjhegyen visszament a konyhába. Az anyai szíve hevesen vert, de ugyanakkor óriási megkönnyebbülést érzett. Katja nem változott. Neki «aranygyűrű» kellett, nem plüssmaci és őszinte szerelem. És jó, hogy ez most derült ki, mielőtt Viktor helyrehozhatatlan hibákat követett volna el.
Egy óra múlva Viktor bement a konyhába. Szeme vörös volt, az öklei összeszorítva. Töltött egy pohár vizet, egy hajtásra megitta, és tompán csak annyit mondott:
— Katjával szakítottunk. Végleg.
Keserű, felnőtt mosollyal nézett az anyjára.
— Tudod, anya… Egyáltalán nem változott az óvoda óta. Még mindig csak az arany csengő-bongó csecsebecsék kellenek neki. Hátszél neki.
Larisza nem mondott semmit. Csak odament, és szorosan átölelte felnőtt fiát, a vállára húzva a fejét.
— Minden elmúlik, kisfiam. A te lányod biztosan jobban fogja szeretni a te «macidat», mint a világ összes aranyát. Aki meg csak a csillogást keresi… keressen tovább.
Azon az éjszakán Viktor hosszú hónapok óta először aludt mélyen és nyugodtan. Larisza pedig, régi ékszeres dobozkájára nézve, elmosolyodott. Néha a legjobb élettani leckéket még gyermekkorunkban kapjuk, a lényeg, hogy időben visszaemlékezzünk rájuk.
