— Tehát… a saját házamban egy leeresztett matracon kell aludnom a verandán, mert ti így döntöttetek a kis kényelmes csevegőcsoportotokban?!
Ez a mondat olyan élesen tört elő Emília ajkán, mint egy arculcsapás. A grill mellett állt, olyan erősen szorítva a nyársat, hogy a bütykei kifehéredtek. A forró parázs heve az arcát csapkodta, de a hátán jéghideg futott végig.
— Hiszen ez a saját bátyám háza! — visította élesen Sabina, Emília sógornője. A kiáltásától verebek riadt raja menekült el pánikszerűen a közeli almafáról. Rezzenéstelenül szúrt villájával egy jókora darab szaftos húst a közös tálról. — Mi anyuval lefoglaltuk magunknak az egész júniust! A fiaimnak égető szüksége van a vitaminokra és a térre. Ti pedig Jegorral jöhettek augusztusban. Hétvégén. Na… ha marad még hely.
A nagy faasztalnál, a nyitott verandán sűrű, mérgező csend telepedett meg. Ezt csak egy magányos dongó nehéz zümmögése törte meg a levendulabokor felett.
— Milyen június? — Emília rákényszerítette magát, hogy halkan, távolságtartóan beszéljen, bár belül minden forrt benne.
Sabina lustán nyúlt egy kovászos uborkáért, ízesen roppantott egyet, és elégedetten hunyta le a szemét.
— A szokásos. A nyári — törölte meg megvetően kifestett ajkait egy papírszalvétával. — Még reggel kidobtam a részletes lakhatási beosztást a családi csoportba. Hogyhogy egyáltalán nem nézed a telefonodat?
Jegor, Emília törvényes férje és ennek a „tervezőkirálynőnek” a testvére, hirtelen köhögőrohamot színlelt. Görcsösen eltolta a zöldséges tálat, és szó szerint az okostelefonja képernyőjére meredt, mesterien eljátszva, mintha éppen szombaton kapott volna üzenetet a főnökségtől a világ megmentéséről.
— Sabina… hát azt hiszem, megállapodtunk, hogy majd később egyeztetjük ezt valahogy — motyogta az orra alatt, pánikszerűen kerülve felesége tekintetét.
— De minek húzni az időt?! — háborodott fel őszintén a sógornő, miközben megigazította masszív gyűrűjét. — Itt a június! Le kell adnom a szabadságomat a könyvelésen! Anyu szanatóriumi beutalóját megint elutasították, pedig fájnak az ízületei. Friss levegőre van szüksége! Amúgy is, már megrendelt egy óriási medencét a kicsiknek. Szerdán szállítják. Jegor épp időben össze tudja szerelni munka után.
Emília lassan, szinte rituális mozdulattal tette le a nyársat a grill szélére. Gondosan megtörölte a kezét egy törülközővel, egy pillanatra sem véve le a szemét erről a „kedves családról”.
Ezt a fényűző, erdő melletti hétvégi házat három éve vették. Bár nem, nem „ők”. Emília vette. Öt hosszú éven át ápolta a bénult nagymamáját, majd örökölt, eladta a két-szobás lakását a megyeszékhelyen, és minden megkeresett hrivnyát ebbe az ideális, kétszintes rönkházba fektette.
Jegor akkoriban a kisujját sem mozdította. Még a régi, korhadt fészert is három hónapig tartott lebontatni vele, napi könyörgések és veszekedések után. Minden dokumentum, az elsőtől az utolsó aláírásig, kizárólag Emília nevére szólt.
Tavaly nyáron ez a családi delegáció — az anyós, Szerafima, és Sabina a gyerekekkel — már rendezett itt egy „tesztvezetést”. Hétvégére érkeztek. Gazda módjára szemrevételezték a birtokot, felfalták az összes korai epret, és fintorogtak a kerítés melletti pár gyom miatt. Az unokaöcsik akkor focilabdával zúzták be az üveget az új, drága üvegházon.
Sabina csak lustán legyintett: „Jaj, hát a gyerekek csak játszanak, mi történt? Ez az élet rendje.”
Kártérítésről vagy egy banális bocsánatkérésről senki sem ejtett szót. És most itt a teljes „megszállási” menetrend.
— Tehát júniust szimplán elveszitek — állapította meg fagyos hangon Emília, az asztalhoz lépve.
— Pontosan! — Sabina elterült a műanyag széken. — A fiúknak itt jó dolguk lesz. Megesszük az ökológiai almáitokat, leszedjük a bogyósokat. Mama elülteti a palántáit, rendbe teszi az ágyásokat. Ti a bátyámmal úgyis az irodában sínylődtök hétfőtől péntekig. Minek álljon üresen a ház? Ráadásul ingyen felügyelet is lesz!
Emília hideg, pislogás nélküli tekintetét a férjére szegezte.
— Te tudtál erről a beosztásról?
— Tehát… a saját házamban egy leeresztett matracon kell aludnom a verandán, mert ti így döntöttetek a kis kényelmes csevegőcsoportotokban?!
Ez a mondat olyan élesen tört elő Emília ajkán, mint egy arculcsapás. A grill mellett állt, olyan erősen szorítva a nyársat, hogy a bütykei kifehéredtek. A forró parázs heve az arcát csapkodta, de a hátán jéghideg futott végig.
— Hiszen ez a saját bátyám háza! — visította élesen Sabina, Emília sógornője. A kiáltásától verebek riadt raja menekült el pánikszerűen a közeli almafáról. Rezzenéstelenül szúrt villájával egy jókora darab szaftos húst a közös tálról. — Mi anyuval lefoglaltuk magunknak az egész júniust! A fiaimnak égető szüksége van a vitaminokra és a térre. Ti pedig Jegorral jöhettek augusztusban. Hétvégén. Na… ha marad még hely.
A nagy faasztalnál, a nyitott verandán sűrű, mérgező csend telepedett meg. Ezt csak egy magányos dongó nehéz zümmögése törte meg a levendulabokor felett.
— Milyen június? — Emília rákényszerítette magát, hogy halkan, távolságtartóan beszéljen, bár belül minden forrt benne.
Sabina lustán nyúlt egy kovászos uborkáért, ízesen roppantott egyet, és elégedetten hunyta le a szemét.
— A szokásos. A nyári — törölte meg megvetően kifestett ajkait egy papírszalvétával. — Még reggel kidobtam a részletes lakhatási beosztást a családi csoportba. Hogyhogy egyáltalán nem nézed a telefonodat?
Jegor, Emília törvényes férje és ennek a „tervezőkirálynőnek” a testvére, hirtelen köhögőrohamot színlelt. Görcsösen eltolta a zöldséges tálat, és szó szerint az okostelefonja képernyőjére meredt, mesterien eljátszva, mintha éppen szombaton kapott volna üzenetet a főnökségtől a világ megmentéséről.
— Sabina… hát azt hiszem, megállapodtunk, hogy majd később egyeztetjük ezt valahogy — motyogta az orra alatt, pánikszerűen kerülve felesége tekintetét.
— De minek húzni az időt?! — háborodott fel őszintén a sógornő, miközben megigazította masszív gyűrűjét. — Itt a június! Le kell adnom a szabadságomat a könyvelésen! Anyu szanatóriumi beutalóját megint elutasították, pedig fájnak az ízületei. Friss levegőre van szüksége! Amúgy is, már megrendelt egy óriási medencét a kicsiknek. Szerdán szállítják. Jegor épp időben össze tudja szerelni munka után.
Emília lassan, szinte rituális mozdulattal tette le a nyársat a grill szélére. Gondosan megtörölte a kezét egy törülközővel, egy pillanatra sem véve le a szemét erről a „kedves családról”.
Ezt a fényűző, erdő melletti hétvégi házat három éve vették. Bár nem, nem „ők”. Emília vette. Öt hosszú éven át ápolta a bénult nagymamáját, majd örökölt, eladta a két-szobás lakását a megyeszékhelyen, és minden megkeresett hrivnyát ebbe az ideális, kétszintes rönkházba fektette.
Jegor akkoriban a kisujját sem mozdította. Még a régi, korhadt fészert is három hónapig tartott lebontatni vele, napi könyörgések és veszekedések után. Minden dokumentum, az elsőtől az utolsó aláírásig, kizárólag Emília nevére szólt.
Tavaly nyáron ez a családi delegáció — az anyós, Szerafima, és Sabina a gyerekekkel — már rendezett itt egy „tesztvezetést”. Hétvégére érkeztek. Gazda módjára szemrevételezték a birtokot, felfalták az összes korai epret, és fintorogtak a kerítés melletti pár gyom miatt. Az unokaöcsik akkor focilabdával zúzták be az üveget az új, drága üvegházon.
Sabina csak lustán legyintett: „Jaj, hát a gyerekek csak játszanak, mi történt? Ez az élet rendje.”
Kártérítésről vagy egy banális bocsánatkérésről senki sem ejtett szót. És most itt a teljes „megszállási” menetrend.
— Tehát júniust szimplán elveszitek — állapította meg fagyos hangon Emília, az asztalhoz lépve.
— Pontosan! — Sabina elterült a műanyag széken. — A fiúknak itt jó dolguk lesz. Megesszük az ökológiai almáitokat, leszedjük a bogyósokat. Mama elülteti a palántáit, rendbe teszi az ágyásokat. Ti a bátyámmal úgyis az irodában sínylődtök hétfőtől péntekig. Minek álljon üresen a ház? Ráadásul ingyen felügyelet is lesz!
Emília hideg, pislogás nélküli tekintetét a férjére szegezte.
— Te tudtál erről a beosztásról?
Jegor észrevehetően összehúzta magát, mintha egy számmal kisebb lett volna. Mániákus buzgósággal kezdte villával piszkálni a szerencsétlen paradicsomot, mintha abban keresné az élet értelmét.
— Milya… hát végül is a sajátjaink vagyunk, nem igaz? — facsart ki magából egy szánalmas mosolyt. — Miért csinálsz ügyet a semmiből? Mégiscsak rokonok. Mamának tényleg jobb vidéken, nem ugrál annyira a vérnyomása.
— Bátor vagy, vagy kilenc életed van? — kérdezte a felesége teljesen szárazon.
— És mi olyan rosszat mondott?! — Sabina mellét kidöntve állt ki a testvére mellett. — Megbeszéltük a családi tanácson, és megszavaztuk! Jegornak teljes joga van kivinni a saját édesanyját nyárra! Végül is ő a fia, vagy mi?!
— A SAJÁT házába teljes joga van! — csengett fémisen Emília hangja. — Akár az anyukáját, akár egy cigánytábort medvékkel! De az ENYÉMbe csak az én személyes meghívásom után jöhetnek, ha én magam nyitom ki a kaput!
A sógornő felháborodottan horkantott fel, és csípőre tette a kezét.
— Jaj, megint kezded! Elkezdődött a lerágott csont: „az enyém-a tiéd”! Ha téged hallgatnálak, azt hihetném, te vagy az egyetlen, aki megszakad itt! A házasságban minden közös, ilyen a törvény! Jegorka egyébként szintén megszakadt itt! A kerítést például festette… egész hétvégén!
Emília felnevetett. Rövid, éles nevetés volt, öröm nélkül.
— Megszakadt? Komolyan? Jegor, mondd meg a húgodnak, hányszor nyírtad le a füvet a múlt nyáron? Kétszer vagy háromszor összesen? És ki fizeti havonta a szemétszállítást és a biztonsági szolgálatot?
— Én az irodában hajtok, mint az állat! — csattant fel hirtelen a férj, arca sötétvörösre pirult. — Hogy fenntartsam a családot! Fáradt vagyok, mint a kutya!
— Tényleg? — Emília hunyorgott, tenyereivel az asztal szélére támaszkodva. — És most idézzük fel, ki állja a cechet ezért a fényűző természetközeli lakomáért? A te fizetésed a városi lakás rezsijére megy (fele-fele), a te üzleti ebédjeidre és a benzinre. Ó, igen, és a menő alufelnikre a verdádhoz, amire az összes tavaszi prémiumodat elköltötted! De a telek áramszámlája, az új önálló szennyvíztisztító elképesztő áron, a szauna tetőcseréje — ezt mind ki fizette?!
— Hát mi egy család vagyunk… a költségvetés úgymond közös… — mormogta Jegor, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét.
— Ez a trükk nem fog bejönni — vágta rá a felesége. — A szennyvíztisztítót és a tetőt fillérre pontosan abból a megtakarításból fizettem, ami még azelőtt volt, hogy összeházasodtunk volna. Az online bankomban az összes nyugta gondosan el van mentve. Te ebbe a házba a saját keresetedből egyetlen fillért sem fektettél!
— Húzd vissza a szád! — horkant fel Sabina, elővéve a zsebéből egy kulcscsomót, és idegesen pörgetve az ujján. — Rátapadt erre a pár nyomorult négyzetméterre, és ül rajta, mint kutya a koncon! Se magának, se másnak! Rokonok vagyunk! A normális emberek segítenek egymáson!
— A normális rokonok nem rontanak be más házába engedély nélkül — vágott vissza Emília jeges nyugalommal. — És nem gyártanak megszállási menetrendet a valódi tulajdonosok háta mögött. Egyébként… a medencét már megrendeltétek. De hol akartok mindannyian aludni? Nyolc ember két ágyon?
— Hát… mama a ti hálószobátokban fog feküdni, ott ortopéd matrac van, az jó a gerincének — mondta a sógornő teljesen komolyan. — A gyerekeim a nappaliban a kanapén. Ti pedig a bátyámmal… na, ha augusztusban jöttök, ellesztek a verandán egy felfújható matracon. Nyár van, meleg, fülemülék énekelnek — tiszta romantika!
Emília lehunyta a szemét, próbálva felfogni a szürrealizmus mértékét. Ennek a családnak a pofátlansága épp most ütötte át a padlót és lépett ki a nyílt világűrbe.
— Tehát én… a saját házamban… gumimatracon kell aludnom az utcán, mert ti így döntöttetek a csevegőcsoportotokban?!
— HÁT EZ A BÁTYÁM HÁZA!!! — visította eszeveszetten Sabina, és teljes erőből ököllel az asztalra csapott. A gyűrűje mély, fehér karcot hagyott a műanyagon, a tiszta villa pedig csörömpölve repült a bokrok közé.
És pontosan ebben a drámai másodpercben rezegni kezdett Sabina telefonja az asztalon. A képernyőn megjelent: „Anyuci ❤️”. A sógornő, győztesen pillantva a menyére, demonstratívan megnyomta a kihangosítót.
— Sabinácskám, lányom, na, mindent elintéztetek? — csengett Szerafima parancsoló hangja. — Én itt összeírtam a bevásárlólistát! Mondd meg ott Emíliának, hogy hétvégén vegyen nekünk rendes tésztát (nem a legolcsóbbat!), kását, és úgy három kiló jófajta húst – hétfő reggel már érkezünk is! És mondd meg neki, hogy mossa ki a hűtőt szódával! Mert tavaly nyáron az alsó polcon valami ragacsos foltok voltak, nekem undorító volt oda tenni a kolbászt!
Jegor annyira behúzta a nyakát, hogy azt lehetett hinni, mindjárt teknőssé változik.
— Anyu… mi még itt… hát… egyeztetünk néhány részletet… — hörögte fulladozva a mikrofonba.
— Milyen részleteket?! — csodálkozott őszintén az anyós. — Hiszen minden el van döntve! A medence ki van fizetve! Ti a lényeg, hogy vegyetek új párnákat, mert azoktól a tollpárnáktól fáj a nyakam! Na, csókollak titeket, várom a teljes jelentést!
A hívás megszakadt. A verandán halott, csengő csend telepedett meg.
— Ezt a házat és ezt a földet az alapoktól a tetőig az én örökölt pénzemből vették — mondta Emília, minden szót kimérve, az asztal fölé hajolva. — És minden dokumentum szerint ez KIZÁRÓLAG az én tulajdonom. Jegornak itt még egy kutyaházra sincs joga! Hívhatsz akár tíz ügyvédet is — a törvény az én oldalamon áll.
Sabina arca csúnya, vörös foltokkal lett tele. A szája vékony, gonosz vonallá húzódott. Élesen fordult a bátyja felé:
— Te egyáltalán hallod, mit hord össze ez a hisztis nőszemély?! Hogy beszél a te édes húgoddal?! Jegor, mondj neki valamit! Tedd a helyére ezt a nőt!
Jegor csattanással tolta el a műanyag széket. Úgy nézett ki, mint egy sarokba szorított patkány.
— Milya… hát tényleg túlzásba viszed. Senki sem akarja elvenni tőled a drága hétvégi házadat — húzta elő a szokásos nótáját. — Laknak ott egy hónapot, szívnak egy kis friss levegőt. Mi bajod van vele? Hiszen ez anya! Ezek a gyerekek!
— Bajom van — válaszolta Emília teljesen fagyos hangon. — Végtelenül sajnálom az idegeimet. Sajnálom az ágyásaimat, amiket az anyád „javítgatni” fog, kitépkedve a fajtatiszta virágaimat! Sajnálom az üvegházat, amit a neveletlen unokaöcséid fognak szétverni! De a legjobban azt sajnálom, hogy végig kell néznem, ahogy mindannyian szemérmetlenül és pofátlanul parazitáskodtok a területemen!
Felseperte az asztalról a használt szalvéták kupacát.
— A menetrend hivatalosan törölve! Júniusban, júliusban, augusztusban és minden elkövetkező évben kizárólag ÉN vagyok ezen a telken! És én fogok aludni a kedvenc ortopéd matracomon! Jogotok van vendégségbe jönni egy napra, de csak akkor, ha ÉN küldök meghívót. A medencéteket pedig visszavihetitek a boltba, vagy kirakhatjátok otthon az erkélyen!
— De nagyon kellett volna a te mocsaradban ücsörögni! — ugrott fel Sabina, majdnem felborítva a salátástálat. — A lábam nem teszem be ide! Anyának igaza volt: fukar vagy! Egy fillérért is képes lennél megfúlni, és a rokonokat is hagynád az út szélén!
— A kapu és a ház kulcsait tedd az asztalra — vetette oda Emília, anélkül, hogy a fejét fordította volna, és elkezdte összeszedni a piszkos tányérokat.
— Még mit nem?! — köpte a sógornő.
— Ha nem teszed le most, holnap reggel nyolckor kicseréltetem az összes zárat. És egyúttal hívom a körzeti megbízottat, és feljelentést teszek, hogy ismeretlen személyek megpróbálnak betörni a házamba. Te döntesz.
Sabina teljes dühéből az asztalra vágta a kulcscsomót. A fém csörögve pattant a műanyagról, és a kulcsok egyenesen a sűrű, tüskés egresbokorba repültek. A sógornő sarkon fordult, és menetelni kezdett a kapu felé, hangosan dobogva a kavicsokon, és átkokat szórva a „kapzsi menyekre”.
Emília nyugodtan lejött a verandáról, széthúzta a tüskés ágakat, és kihalászta a kulcsokat. Jegor az asztalnál ült, a hajába kapaszkodva. A családi hétvége egy grandiózus botrány romjai alatt temetődött el.
— Amit főztetek, azt egyétek meg… — mormogta a férfi, szomorúan nézve a hideg saslikra. — Te mindig mindent elrontasz, Milya! Egy közönséges légyből is atomháborút csinálsz! Pedig olyan jól elvoltunk, beszélgettünk…
— Ha luxusnyaralást akarsz biztosítani az anyukádnak, bérelj neki villát egy üdülőtelepen vagy fizess be egy lakosztályt egy szanatóriumba — vágta rá a felesége, a tányérokkal a ház felé indulva. — Úgyis hamarosan megjön a fizetésed. A családi vágyaidat, légy szíves, a saját pénzedből fedezd. Nem azért vettem fel, hogy munka után rabszolgaként dolgozzak a pofátlan rokonoknak, és még húst is vegyek nekik!
Bement a hűvös előszobába, elővette a telefonját a rövidnadrágja zsebéből, és megnyitotta a chatet. Megkereste a „Jegor családja” csoportot (az avatarján Szerafima mosolygott barátságosan). Az utolsó üzenet ott büszkén egy dokumentum volt ezzel a címmel:
Emília habozás nélkül megnyomta a „Kilépés a csoportból” piros gombot. A lelke azonnal könnyű lett, a lélegzete pedig hihetetlenül felszabadult.
Hétfőn senki sem érkezett. Sabina szörnyű botrány közepette visszaváltotta a jegyeket. Emília pedig másnap kihívta a lakatosmestert, és teljesen kicseréltette a zárakat a kapun és a bejárati ajtón.
Jegor persze sokáig sértődött volt. A városi lakásban aludt, a fal felé fordulva, mélyeket sóhajtozott, és panaszkodott a barátainak a „mai nők pénzéhségére”. De a városi kánikula elviselhetetlenné vált, a saslikok maguktól nem sültek meg, a természet pedig hívogatott. Kénytelen volt beletörődni az új, kemény határokba, és visszatérni a normális nyári élethez, „nyakán lógó rokonok” nélkül.
Sabina bojkottot hirdetett, és nem hívta többet. Azt mondják, Jegornak végül mégis ki kellett ráznia a prémiuma maradékát, és kivenni egy szerény szobát az anyjának egy költségvetési panzióban. Az a szerencsétlen medence pedig kibontatlanul maradt áttelelni a sógornő loggiáján.
Emília az új tömlőjével öntözte a kedvenc rózsáit, és hunyorgott a vakító reggeli napfényben. Senki sem küldött neki többé hülye bevásárlólistákat, és nem osztotta be, hol aludjon a saját otthonában. Néha a legjobb, amit a boldogságodért tehetsz, hogy időben megmutatod az embereknek az ajtót és zárat cserélsz. Mert csak így védheted meg a békédet.
