Éjfél jócskán elmúlt már. Olya, miután egy hosszú, zajos este után lefektette három gyermekét, csendben besurrant a sötét konyhába. Vizet forralt, öntött magának egy csésze mentateát, és egyszerűen csak lerogyott egy székre, behunyt szemmel. A lakásban síri csend honolt, de a férje, Iván még mindig nem ért haza. Az utóbbi hetekben agyondolgozta magát – állandó értekezletek, túlórák, kiküldetések.
Olyának a könnye kicsordult a sajnálattól. Megpróbálta az otthonukat egyfajta tökéletes hátországgá tenni, körülvenni őt gondoskodással, és nem terhelni a gyerekek hisztijeivel. A családban csak ő keresett pénzt. Ez volt a megállapodásuk rögtön az esküvő után: ő a kenyérkereső, Olya pedig a családi tűzhely őrzője. Így is lett. Három gyermekük született, szinte egymás után. Iván nem rossz pénzt keresett, Olya pedig… Olya egyszerűen feloldódott a háztartási munkában.
Iván nagy családról álmodott, és még több gyereket akart, de Olya fizikailag már nem bírta tovább. Napjai az etetések, takarítások, orvosi látogatások és a szennyes pelenkák végtelen körforgásává váltak.
Kattan a zár. Iván hajnali kettőkor ért haza. És láthatóan „jókedvű” volt. Olya halk kérdésére, a szemét kerülgetve csak ennyit morogta:
– A fiúkkal beültünk valahova műszak után. Hát valahogy le kell vezetni a stresszt, én értetek hajtok.
– Te szegénykém – ölelte meg az idegen parfüm illatától áporodott vállát (a parfümöt a bárnak tudta be). – Gyere, megmelegítem a vacsorádat.
– Ugyan, már tele vagyok, ettünk ott. Én aludni megyek – legyintett.
Közeledett március 8-a. Olya úgy döntött, ünnepet varázsol maguknak. Megkérte az anyukáját, hogy vigyázzon a gyerekekre, ő pedig elindult a bevásárlóközpontba. Romantikus vacsorához akart alapanyagokat venni, de ami a legfontosabb: egy új, szép ruhát magának. Három éve nem volt semmi ünnepi a ruhatárában a tréningruhákon és a „sétálós” farmereken kívül.
Miután leadta a bevásárlószatyrokat a csomagmegőrzőben, besétált egy drága butikba. Kiválasztott néhány ruhát, és elbújt a próbafülkében. Épphogy lehúzta a fején a pulóvert, mintha villámcsapás érte volna. A szomszédos fülke vékony válaszfalán keresztül egy hang hallatszott. A férjéé.
– Már alig várom, hogy lássalak otthon ebben a csipkés szettben… – mondta Iván halkan, elalélt hangon.
Válaszul egy csengő, játékos női nevetés hallatszott:
– Na, már nem kell sokat várnod. Inkább menj, és válassz valami ajándékot a feleségednek az ünnepre, hogy ne nyavalyogjon.
– Ugyan, neki semmi sem kell – horkant fel megvetően Iván. – Mostanában csak a pelenkák érdeklik. Veszek neki valami konyhai robotgépet, úgyis szeret egész nap ott robotolni.
Olya megdermedt. Elállt a lélegzete, a szíve pedig olyan hangosan vert, hogy azt hitte, az egész üzletben hallani. Csak fehérneműben állt, és képtelen volt megmozdulni.
– És mi van, ha a te „tyúkanyód” megkérdezi, hova költöttél annyi pénzt az ajándékaimra? – édesgette a kérdést az idegen nő.
– Nem tartozom neki elszámolással – nevetett fel önelégülten Iván. – Kiosztok neki egy fix összeget a háztartásra, de hogy valójában mennyi pénzem van, arról fogalma sincs.
Léptek és zacskózörgés hallatszott. A pár elhagyta a fülkét. Olya óvatosan, remegő ujjakkal elhúzta a függönye szélét. A kasszánál Iván állt, karjával egy magas, látványos, magassarkút viselő szőke nő vékony derekát átölelve. A pénztárcájából kivett egy platina kártyát, hogy kifizethesse a fényűző fehérneműt.
– Rosszul érzi magát? Hozzak vizet?
Olya összerezzent. A próbafülkében lévő zsámolyon ült, egy pontra meredve. Mellette egy aggódó eladónő állt.
Olya szótlanul összegyűjtötte a holmiját, rá sem nézve azokra a ruhákra, amiket fel akart próbálni, és kiment az üzletből.
Otthon, miután elköszönt az anyukájától és lefektette a gyerekeket a délutáni alváshoz, leült a fürdőszoba padlójára. Könnyek nem jöttek. Csak az üresség maradt.
*„Talán én vagyok a hibás? – suhant át rajta egy mérgező gondolat. – Tényleg elhanyagoltam magam… Csak egy kiegészítő lettem a serpenyő mellé.”*
De aztán belül fellobbant a harag. A hűtlenség – aljasság. De az, AHOGYAN róla beszélt… „Tyúkanyó”, „fix juttatás a háztartásra”… Üres helynek tekintette, egy kényelmes, ingyen cselédnek, akinek turmixgépet kell ajándékozni, hogy jobban dolgozzon.
Az első ösztönös reakciója az volt, hogy összepakolja a cuccát és kiteszi az ajtón. De a hideg józan ész megállította. Ha most elválik, három gyerekkel marad egy fillér nélkül, ő pedig elmegy ünnepelni a szabadságát a szőkével. Olya úgy döntött, másképp cselekszik. Ökölbe szorította a kezét, és elkezdte megtervezni az életét.
Iván késő éjszaka tért haza. Olya teljesen nyugodt tekintettel fogadta. Mintha csak átnézett volna rajta.
– Miért vagy ilyen hideg? – morogta elégedetlenül.
Éjfél jócskán elmúlt már. Olya, miután egy hosszú, zajos este után lefektette három gyermekét, csendben besurrant a sötét konyhába. Vizet forralt, öntött magának egy csésze mentateát, és egyszerűen csak lerogyott egy székre, behunyt szemmel. A lakásban síri csend honolt, de a férje, Iván még mindig nem ért haza. Az utóbbi hetekben agyondolgozta magát – állandó értekezletek, túlórák, kiküldetések.
Olyának a könnye kicsordult a sajnálattól. Megpróbálta az otthonukat egyfajta tökéletes hátországgá tenni, körülvenni őt gondoskodással, és nem terhelni a gyerekek hisztijeivel. A családban csak ő keresett pénzt. Ez volt a megállapodásuk rögtön az esküvő után: ő a kenyérkereső, Olya pedig a családi tűzhely őrzője. Így is lett. Három gyermekük született, szinte egymás után. Iván nem rossz pénzt keresett, Olya pedig… Olya egyszerűen feloldódott a háztartási munkában.
Iván nagy családról álmodott, és még több gyereket akart, de Olya fizikailag már nem bírta tovább. Napjai az etetések, takarítások, orvosi látogatások és a szennyes pelenkák végtelen körforgásává váltak.
Kattan a zár. Iván hajnali kettőkor ért haza. És láthatóan „jókedvű” volt. Olya halk kérdésére, a szemét kerülgetve csak ennyit morogta:
– A fiúkkal beültünk valahova műszak után. Hát valahogy le kell vezetni a stresszt, én értetek hajtok.
– Te szegénykém – ölelte meg az idegen parfüm illatától áporodott vállát (a parfümöt a bárnak tudta be). – Gyere, megmelegítem a vacsorádat.
– Ugyan, már tele vagyok, ettünk ott. Én aludni megyek – legyintett.
Közeledett március 8-a. Olya úgy döntött, ünnepet varázsol maguknak. Megkérte az anyukáját, hogy vigyázzon a gyerekekre, ő pedig elindult a bevásárlóközpontba. Romantikus vacsorához akart alapanyagokat venni, de ami a legfontosabb: egy új, szép ruhát magának. Három éve nem volt semmi ünnepi a ruhatárában a tréningruhákon és a „sétálós” farmereken kívül.
Miután leadta a bevásárlószatyrokat a csomagmegőrzőben, besétált egy drága butikba. Kiválasztott néhány ruhát, és elbújt a próbafülkében. Épphogy lehúzta a fején a pulóvert, mintha villámcsapás érte volna. A szomszédos fülke vékony válaszfalán keresztül egy hang hallatszott. A férjéé.
– Már alig várom, hogy lássalak otthon ebben a csipkés szettben… – mondta Iván halkan, elalélt hangon.
Válaszul egy csengő, játékos női nevetés hallatszott:
– Na, már nem kell sokat várnod. Inkább menj, és válassz valami ajándékot a feleségednek az ünnepre, hogy ne nyavalyogjon.
– Ugyan, neki semmi sem kell – horkant fel megvetően Iván. – Mostanában csak a pelenkák érdeklik. Veszek neki valami konyhai robotgépet, úgyis szeret egész nap ott robotolni.
Olya megdermedt. Elállt a lélegzete, a szíve pedig olyan hangosan vert, hogy azt hitte, az egész üzletben hallani. Csak fehérneműben állt, és képtelen volt megmozdulni.
– És mi van, ha a te „tyúkanyód” megkérdezi, hova költöttél annyi pénzt az ajándékaimra? – édesgette a kérdést az idegen nő.
– Nem tartozom neki elszámolással – nevetett fel önelégülten Iván. – Kiosztok neki egy fix összeget a háztartásra, de hogy valójában mennyi pénzem van, arról fogalma sincs.
Léptek és zacskózörgés hallatszott. A pár elhagyta a fülkét. Olya óvatosan, remegő ujjakkal elhúzta a függönye szélét. A kasszánál Iván állt, karjával egy magas, látványos, magassarkút viselő szőke nő vékony derekát átölelve. A pénztárcájából kivett egy platina kártyát, hogy kifizethesse a fényűző fehérneműt.
– Rosszul érzi magát? Hozzak vizet?
Olya összerezzent. A próbafülkében lévő zsámolyon ült, egy pontra meredve. Mellette egy aggódó eladónő állt.
Olya szótlanul összegyűjtötte a holmiját, rá sem nézve azokra a ruhákra, amiket fel akart próbálni, és kiment az üzletből.
Otthon, miután elköszönt az anyukájától és lefektette a gyerekeket a délutáni alváshoz, leült a fürdőszoba padlójára. Könnyek nem jöttek. Csak az üresség maradt.
*„Talán én vagyok a hibás? – suhant át rajta egy mérgező gondolat. – Tényleg elhanyagoltam magam… Csak egy kiegészítő lettem a serpenyő mellé.”*
De aztán belül fellobbant a harag. A hűtlenség – aljasság. De az, AHOGYAN róla beszélt… „Tyúkanyó”, „fix juttatás a háztartásra”… Üres helynek tekintette, egy kényelmes, ingyen cselédnek, akinek turmixgépet kell ajándékozni, hogy jobban dolgozzon.
Az első ösztönös reakciója az volt, hogy összepakolja a cuccát és kiteszi az ajtón. De a hideg józan ész megállította. Ha most elválik, három gyerekkel marad egy fillér nélkül, ő pedig elmegy ünnepelni a szabadságát a szőkével. Olya úgy döntött, másképp cselekszik. Ökölbe szorította a kezét, és elkezdte megtervezni az életét.
Iván késő éjszaka tért haza. Olya teljesen nyugodt tekintettel fogadta. Mintha csak átnézett volna rajta.
– Miért vagy ilyen hideg? – morogta elégedetlenül.
– Fáradt vagyok – vágta rá, és lefeküdt aludni.
A következő két hétben Olya éjszakánként, amíg a férje a szeretőjének írogatott, összeállította és szétküldte régi, de aktualizált önéletrajzát. Sok visszautasítást kapott – a három egymás utáni szülés elriasztotta a munkáltatókat. De ő nem adta fel.
Aztán hirtelen meghívták egy interjúra egy nagyvállalathoz. Olya megdermedt, amikor meglátta a cég nevét. Ugyanaz a vállalat volt, ahol a férje logisztikai osztályvezetőként dolgozott.
Egy percig sem habozott. Felvette az egyetlen tisztességes kosztümjét, kisminkelte magát, és elment a találkozóra.
Elemzőkészsége és a ragyogóan kidolgozott tesztfeladata lenyűgözte a HR-igazgatót. Jó pozíciót ajánlottak neki a pénzügyi osztályon. Rugalmas munkaidővel és komoly perspektívával.
Olya hazafelé szinte repült. A konyhában az anyja várta.
– Olya, miért sugárzol ennyire? Iván prémiumot kapott? – mosolygott az anyja.
– Ivánnak szeretője van! – mondta ki Olya teljes, őrült örömmel a hangjában, miközben kávét öntött magának.
Az anyja majdnem kiejtette a csészét a kezéből.
– Lánya, megőrültél? Mit beszélsz? Hiszen egész éjjel dolgozik értetek!
– Igen, dolgozik… egy másik nő ágyában – Olya röviden és kíméletlenül elmesélte az anyjának a próbafülkében történteket.
– És… el fogsz válni? – rémüldözött az anyja.
– Feltétlenül. De okosan csináltam. Hétfőtől a saját cégénél kezdek dolgozni. A kisebbiknek helyet kaptam a bölcsődében. Most már van saját pénzem. És készen állok.
– Tedd, ahogy jónak látod, lányom. Aki egyszer elárult és megalázott, az újra megteszi. Vigyázok a gyerekekre, amikor kell. Át fogjuk vészelni – az anyja szorosan átölelte.
Elérkezett március 8-a. Reggel Iván kihozott a konyhába egy hatalmas, díszes dobozt.
– Na, boldog ünnepet! – veregette meg önelégülten a dobozt. – Vettem neked egy klassz konyhai robotgépet. Hogy könnyebb legyen etetni a gyerekeimet.
Olya rá sem nézett a dobozra.
– Köszönöm. De nekem is van számodra egy ünnepi meglepetésem. Gyere ki az előszobába.
Iván mosolyogva követte. Az előszobában rendezetten állt a két nagy bőröndje.
– Ez a te meglepetésed. Beadtam a válókeresetet – mondta nyugodtan Olya. – Mostantól nem kell hazudoznod az éjszakai értekezletekről és a „lazításról” a fiúkkal. Fogd a bőröndöket, és húzz a szőkédhez.
– Te… te mégis mit művelsz?! Ki tette a fejedbe ezt a baromságot?! – Iván arca papírfehérre vált.
– Ott álltam a szomszédos fülkében, amikor kifizetted neki a csipkét. Saját fülemmel hallottam a „tyúkanyózást” és a „fix juttatást”. Mellesleg a robotgépet elviheted, és odaadhatod neki. Lehet, hogy ő majd megtanul neked borscsot főzni.
Sarokba szorítva Iván lehullajtotta az álarcát, és támadásba lendült:
– Nézz már tükörbe! Teljesen elhanyagoltad magad! Semmiről sem lehet veled beszélni, csak a gyerekekről! Ő egy ápolt nő, aki inspirál engem! És különben is, te teljesen AZ ÉN pénzemből élsz! Jogom van arra költeni a megkeresett pénzemet, amire akarom!
– A TE pénzedből?! – Olya végre felemelte a hangját. – Te vetted az élelmiszert és fizetted a számlákat, mert azok a TE gyerekeid, akiket te kértél! Nem nekem fizettél, a saját gyomrodat tömted! Öt évig konyhai robotként dolgoztam neked! De most vége. Takarodj! És ne merj visszajönni, mert hívom a rendőrséget.
Kilökte az ajtón, és elfordította a kulcsot. Furcsa módon azon az éjszakán olyan édesen aludt, mint az utóbbi öt évben soha.
Másnap Olya benyújtotta a válókeresetet és a gyermektartásdíjat a három gyerekre.
Három nappal később az anyósa rontott be a lakásba üvöltözve.
– Mit művelsz, te őrült?! Kidobtad a fiamat az utcára, most meg tartásdíjjal akarod fojtogatni?! Semmivel sem tartozik neked! Azonnal vond vissza a keresetet!
– Komolyan? – Olya ironikusan nézett az asszonyra. – És miért gondolja, hogy NEKEM fog fizetni? A SAJÁT három gyerekének fog fizetni. Vagy talán a szeretője csipkéire nem futja neki?
– Te szélhámos! Soha egy napot sem dolgoztál! A nyakán éltél! – visított az anyós. – Ne hidd, hogy meggazdagodsz! Majd ő megegyezik a főnökével, minimálbérre jelentik be, és filléreket fogsz kapni!
Olya odalépett az anyóshoz, megfogta a könyökét, és határozottan az ajtó felé terelte.
– Mars ki a lakásomból! Amilyen az anya, olyan a fia. Most már értem, kitől örökölte ezt az aljasságot. Kár, hogy ilyen későn jöttem rá. Viszlát.
Olya munkába állt. Két hónap alatt olyan eredményeket ért el, hogy előléptették. A pénz elég volt. Lefogyott, új frizurát csináltatott, új ruhatárat vett magának – nem „fix juttatásból”, hanem a saját, becsülettel megkeresett pénzéből.
Ami a „minimálbért” illeti… Iván nem tudta, hogy a volt felesége mostantól annak a cégnek a pénzügyi osztályán dolgozik, ahol ő is. Esélye sem volt eltitkolni a valódi jövedelmét.
Egy nap az iroda folyosóján szemtől szembe találkoztak.
Olya pompásan nézett ki kosztümben, magassarkúban, arcán halvány mosollyal. Iván viszont elgyötörtnek és fáradtnak tűnt. Az öltönye gyűrött volt, a szeme alatt sötét karikák. Mint kiderült, a szőke nő pontosan abban a pillanatban dobta, amikor megtudta, hogy a fizetésének fele törvényesen levonásra kerül a három gyermek tartásdíja miatt.
– Olya… szia – állta el bizonytalanul az útját. – Csodálatosan nézel ki. Beszélhetnénk?
– Bocs, sietek egy megbeszélésre – még csak le sem lassított.
– Na, legalább ebédeljünk együtt? – kérte könyörögve, miközben utána loholt.
Olya megállt, hátrafordult, és egyenesen a szemébe nézett az új, magabiztos tekintetével.
– Az „együtt” szó, Iván, már nem vonatkozik ránk. Ebédelni pedig jobban szeretek olyan férfiakkal, akik nem tartják a nőket „tyúkanyóknak”.
Megfordult és elindult, határozottan verve a magassarkújával új, boldog életének ritmusát. Iván pedig ott maradt a folyosó közepén, nézve annak a hátát, akit egykor üres helynek tekintett, és most jött rá, hogy ő maga pazarolta el a legértékesebbet olcsó csipkékért.
