A házmesternő ki akarta dobni a régi szekrényt a szeméttelepre. Amikor kinyitotta, úgy felugrott, mint akit leforráztak.
Antonina a lakótelep udvarait takarította. Nem fizettek sok pénzt, de legalább valami volt. Harmincéves fiával egy kis lakásban kellett meghúzniuk magukat. A felesége elkergette Valerát, mondván, hogy ő még fiatal, és nem akarja magát gúzsba kötni egy rokkant emberrel.
Antonina arról álmodott, hogy falura költözik, ahol rendbe hozhatná Valera egészségét. Egy reggel, miközben a udvart seperte, a nő meglátott egy szekrényt. A bútor nem tűnt annyira megviseltnek, hogy ki kelljen dobni. A házmesternő körülnézett. Mivel senkit sem vett észre a közelben, kissé kinyitotta a szekrényt, és majdnem elájult. Valaki pénzcsomagokat felejtett benne!
Most már Antonina biztosan vesz egy nyaralót, hiszen megtalálta rá a pénzt. De nem. A gondolat, hogy valaki elfelejtette a pénzét, és lehet, hogy most miatt sír, nem hagyta nyugodni a nőt. Antonina nem vehette el csak úgy másét.
A lépcsőházból egyszer csak kilépett a mindig piszkos alkoholista Vaszja. Meglátva a házmesternőt, hátratáncolt. Nem akart összefutni vele. Legutóbb, amikor a haverjaival az udvaron ivott, Antonina seprűvel oszlatta szét őket.
– Vaszja, gyere csak ide! – kiáltott rá.
– Mi kell? – morogta Vaszja.
– Nem tudod, ki dobta ezt a bútort a szemétre? – érdeklődött a házmesternő.
A férfi jobban megnézte.
– Hogyne tudnám? Tudom – válaszolta. – A harmadik emeletről hozták el egy kisasszonytól. Úgy látszik, beteg a gyereke, ő meg lakásfelújításba kezdett, amíg a kislánya a kórházban lesz. Na, jár nekem jutalom az információért, mi, Ivanovna?
– Majd adok én neked jutalmat! – fenyegetőzött Antonina, rácsapásra emelve a seprűt,mire a férfi kirohant az udvarról.
Öt perc múlva a nő a kidobott szekrény tulajdonosának ajtaja előtt állt.
– Jó reggelt! Antonina Ivanovna vagyok – szólalt meg, amikor a nő feltűnt a küszöbön.
– Jónapot, ismerem magát. Maga a házmesterünk – köszönt Katya. – Gyöjjön be, Varjával épp teát akartunk főzni.
– Kicsit kellemetlen, olyan rosszul nézek ki most – tétovázott Antonina.
– Semmi baj, szomszédok vagyunk – nevetett Katya.
A nő a háziasszony után a konyhába ment. Az asztalnál Antonina megkérdezte:
– Mondja csak, nem dobott ki véletlenül valamit a nemrégben?
– De igen. Volt egy felesleges szekrényünk.
– És nem volt semmi a szekrényben?..
Antonina a lakótelep udvarait takarította. Nem fizettek sok pénzt, de legalább valami volt. Harmincéves fiával egy kis lakásban kellett meghúzniuk magukat. A felesége elkergette Valerát, mondván, hogy ő még fiatal, és nem akarja magát gúzsba kötni egy rokkant emberrel.
Antonina arról álmodott, hogy falura költözik, ahol rendbe hozhatná Valera egészségét. Egy reggel, miközben az udvart seperte, a nő meglátott egy szekrényt. A bútor nem tűnt annyira megviseltnek, hogy ki kelljen dobni. A házmesternő körülnézett. Mivel senkit sem vett észre a közelben, kissé kinyitotta a szekrényt, és majdnem elájult. Valaki pénzcsomagokat felejtett benne!
Most már Antonina biztosan vesz egy nyaralót, hiszen megtalálta rá a pénzt. De nem. A gondolat, hogy valaki elfelejtette a pénzét, és lehet, hogy most miatt sír, nem hagyta nyugodni a nőt. Antonina nem vehette el csak úgy másét.
A lépcsőházból egyszer csak kilépett a mindig piszkos alkoholista Vaszja. Meglátva a házmesternőt, hátratáncolt. Nem akart összefutni vele. Legutóbb, amikor a haverjaival az udvaron ivott, Antonina seprűvel oszlatta szét őket.
– Vaszja, gyere csak ide! – kiáltott rá.
– Mi kell? – morogta Vaszja.
– Nem tudod, ki dobta ezt a bútort a szemétre? – érdeklődött a házmesternő.
A férfi jobban megnézte.
– Hogyne tudnám? Tudom – válaszolta. – A harmadik emeletről hozták el egy kisasszonytól. Úgy látszik, beteg a gyereke, ő meg lakásfelújításba kezdett, amíg a kislánya a kórházban lesz. Na, jár nekem jutalom az információért, mi, Ivanovna?
– Majd adok én neked jutalmat! – fenyegetőzött Antonina, rácsapásra emelve a seprűt, mire a férfi kirohant az udvarról.
Öt perc múlva a nő a kidobott szekrény tulajdonosának ajtaja előtt állt.
– Jó reggelt! Antonina Ivanovna vagyok – szólalt meg, amikor a nő feltűnt a küszöbön.
– Jónapot, ismerem magát. Maga a házmesterünk – köszönt Katya. – Gyöjjön be, Varjával épp teát akartunk főzni.
– Kicsit kellemetlen, olyan rosszul nézek ki most – tétovázott Antonina.
– Semmi baj, szomszédok vagyunk – nevetett Katya.
A nő a háziasszony után a konyhába ment. Az asztalnál Antonina megkérdezte:
– Mondja csak, nem dobott ki véletlenül valamit a nemrégben?
– De igen. Volt egy felesleges szekrényünk.
– És nem volt semmi a szekrényben?..
– Nincs…
– És ez? – kérdezte a házmesternő, átnyújtva egy csomagot.
– És ez honnan van magánál? – akadt el Katya szava, miközben elvette a tárgyat.
– Az ön szekrényében hevert – mondta el Antonina.
A fiatal nő ijedten kiáltott a lányára:
– Varenszka, te tetted a csomagomat a szekrénybe?
– Anyu, úgyis mindenhol rejtegetted, hát úgy döntöttem, elteszem valahol biztonságos helyre – dadogta az ötéves kislány, és kék szemével Katya bácsira nézett. – Haragszol, anyukám?
– Nem, Varenszka, dehogyis. Menj csak, játssz a szobádban, mi meg beszélgetünk a nénivel.
– Jó, anyuci – csicseregte a kicsi. – Meg kell etetni Dasa babát is!
Katyától Antonina megtudta, hogy a kislányának már nem sok ideje maradt hátra. Az orvosok aggasztó diagnózist állítottak fel, és a fiatal nő minden erejével a kis Vára életéért küzdött.
A történtekről Antonina nem mesélt a fiának.
Hat hónap telt el. A szabadnapján az édesanya palacsintát sütött a konyhában, a fia pedig a tévét nézte. Váratlanul valaki kopogtatott az ajtón.
– Anyu, vársz valakit? – kiáltott oda a fiatalember Antoninának.
– Nem, de lehet, hogy Ljubka jött hírekkel – mondta a nő, és sietve kinyitotta az ajtót.
A küszöbön Katya állt a kislányával.
– Mi vagyunk azok, beengedtek egy teára? – kérdezte vidáman a lány, egy tortát lóbálva a kezében.
– Természetesen, gyöjjenek csak – hívta be őket Antonina.
A szomszéd szobából kerekesszékben gurult ki Valera. Katya mit sem törődött a beteg lábaival. Úgy köszöntötte, mint egy teljesen egészséges embert, amin a fiú nagyon meglepődött.
– Bácsi, meglovagoltatsz? – kérdezte Vára.
– Na, ülj csak fel – kapta fel a kislányt Valera, és az ölébe ültette.
A nők a konyhába mentek.
– Hogy van? – tette fel a kérdést Antonina, amíg a fiatal anya kibontotta a tortát.
– Minden rendben. Megműtötték – válaszolta Katya. – Csak van egy kis problémánk. Az orvosok azt javasolták, hogy menjünk vidékre, hogy visszanyerje az egészségét. Van egy nagy nyaralónk, de félünk egyedül lakni ott. Jó lenne valami társaságot találni.
– És mi lenne, ha anyuval mi is tartanánk veletek? – kacsintott a lányra Valerij.
– Tudják, ennek nagyon örülnénk! – kiáltott fel Katya.
– De jó móka lesz! – értett egyet Vára, majd elnevette magát. – Majdnem beleütköztünk a tévébe Valera bácsival, anyu!
A falun minden más volt. Friss levegő, közeli tó, ahol Valera reggelente szeretett horgászni, és egy erdei liget epermezőkkel. Katya szomszédai segítettek a kerttel.
– Ha véletlenül elfogyna a víz, a mi kutunkból is hozhatnak – mondta Nura baba.
Antonina egész nyáron segített a fiának a tornázásban. Vára sem maradt ki, gyakran emlékeztette Valera bácsit a napi gyakorlatokra. Egy nap a fiú furcsa fájdalmat érzett a lábában.
– Anya, szerintem valami megroppant benne! – kiáltotta, amikor éppen a szokásos tornát végezték.
Vára boldogan ujjongott:
– Valera bácsi, hamarosan járni fogsz, és akkor anyukám feleségül megy hozzád!
Katya lépett ki a szobájából, és ünnepélyesen kijelentette:
– Nem várjuk meg, amíg Valera feláll. Két hét múlva esküvőnk lesz!
Augusztus végén a fiatalok összeházasodtak. A lakodalom szerény volt, csak a legközelebbi barátokat és ismerősöket hívták meg. Antonina nagyon boldog volt. Milyen hálás volt magának, amiért nem tartotta meg azt a pénzes csomagot! Most már volt egy nyaralója, és a világ legcsodálatosabb menye is.
