— Hogy vagy, kislányom? Minden pénzt megkerestél már, vagy mi? — érdeklődött Tatyjana anyja, Nyina, kellemetlen kuncogással a telefonban.
— Az összes pénzt nem lehet megkeresni. De nem is csak ezért dolgozom.
— Tényleg? Akkor miért még?
— Az örömért. Szeretem a munkámat, anya.
— Ó, ezt én nem tudom megérteni. Bezzeg a mi Uljankánknak rendes álmai vannak: férjhez menni egy gazdag emberhez, és nem dolgozni. És te? Vénlány maradsz életed végéig! Benövöd a jelentéseiddel, és úgy mész el ebből a világból… egyedül.
— Anya! — Tatyjana gyűlölte ezeket a beszélgetéseket.
— Mi van? Talán nincs igazam? Szombaton családi vacsora lesz, Uljana elhozza a vőlegényét. Te megint egyedül jössz majd? Már szégyellem magam a rokonság előtt, mindenki azt kérdezi: mikor lesznek már unokák? Mindegy. Nem először. Azért te is gyere el. Beszélnünk kell.
Tatyjana már le akarta tenni a telefont, amikor hirtelen támadt egy ötlete.
— Igen, igen. Anya, és… lesz ott hely az én vőlegényemnek is? Plusz egy fővel jövök.
— Plusz egy? Ez mit jelent?
— Egy fiúval jövök. Vagyis… egy férfival. A vőlegényem velem jön.
— Miért nem mondtad, hogy jársz valakivel?! — ijedt meg az anyja. Nagyon remélte, hogy a lánya kapcsolata nem lesz hatással a családnak nyújtott segítségre.
— Mert te mindig csak Uljanáról beszélsz, még megszólalni sem hagysz.
— Tényleg? Hát igazad van, erről beszélni kell. Gyere el, és mindent elmondasz személyesen.
Az anya gyorsan elköszönt és bontotta a hívást, Tánya pedig az asztalnál maradt, a monitort bámulva. A sorok összefolytak a szeme előtt. Minek is mondta egyáltalán az anyjának, hogy elmegy?.. Ráadásul az a beszélgetés, amit az anyja beharangozott, teljesen kiszámítható volt. Uljana tanulmányai pénzbe kerültek. Hamarosan új szemeszter kezdődik, ami azt jelentette, ideje volt ismét szép kis összeget kisajtolni az idősebb lányból.
Tatyjana a tükörképére nézett. Fáradt, a koránál idősebbnek tűnő nő nézett vissza rá, konttyal a fején, szemrehányó tekintettel.
„Hiszen egyáltalán nem vagyok vénlány. Csak harmincéves vagyok. És teljesen rendben vagyok…”
Kigombolt pár gombot a blúzán, felszabadítva a nyakát, amely mintha szorította volna, hirtelen kihúzta a hajtűt, és megrázta a haját. Épp akkor rázta meg, amikor belépett a tárgyalóba ő.
— Tatyjana? Elnézést, talán nem jókor jöttem…
— Jöjjön csak be, ha már eldöntötte, hogy jön! — pirult el, és gyorsan visszatűrte a haját kontyba…
…Néhány nappal később Tatyjana nem egyedül érkezett a szüleihez.
— Nos… mutasd be a vőlegényedet — mondta Tánya anyja, kíváncsian nézve az ajtóban álló fiatalembert, aki a lánya mellett állt.
— Péter vagyok. Ön pedig bizonyára Nyina — mosolygott hófehér mosollyal, amitől Uljana teljesen elnémult. Az ő vőlegénye nem volt ilyen jóképű. És az öltönye sem volt ennyire elegáns!
— Én meg Uljana vagyok! — kirántotta a kezét a saját vőlegénye szorításából, és a vendég felé nyújtotta. — Örülök a találkozásnak.
— Fáradjanak az asztalhoz, ott majd beszélgetünk! — ocsúdott fel a háziasszony.
— Nos, mivel foglalkozik? — tért rögtön a lényegre a leendő anyós.
— Anya, előbb etess meg, aztán kérdezősködj… — Tatyjanának kellemetlen volt az anyja viselkedése.
— Te csak szolgáld ki a vőlegényedet, mi addig beszélgetünk. Szóval mindent tudni akarok magáról.
Péter Tatyjanára nézett, aki válaszolt helyette.
— Anya, itt az ideje elmondani: eddig titkoltam előletek az igazságot. Petya az igazgató és a főnököm. Az ő pénzéből élek ilyen jól — hadarta ki Tatyjana.
Uljana erre elejtette a kanalat, Péterre meredt, majd a nővérére nézett.
— Ez… igaz?
Péter néhány másodpercig Tatyjanát nézte, majd bólintott.
— Igen. Tatyjanka nagyon értékes munkatársam. Hát kényeztetem egy kicsit.
— Ilyen fiatalon, és már ennyi pénze van?!
— Nem mondanám, hogy sok, de apró örömökre futja.
— És mikor mondták, mikor lesz az esküvő? — sietett megkérdezni a leendő anyós.
— Amint eldöntjük, te tudod meg elsőként, anya — biztosította Tánya.
Ezután a húgára terelte a szót. Az ő új vőlegénye Péter mellett szánalmasan festett.
— És ön mivel foglalkozik?
— Én? — még meg is ijedt az.
— Igen, ön…
— Hát én… pultos vagyok.
— Ó… milyen érdekes — Tatyjana leereszkedően nézett a húgára, aki legalább annyira vágyott egy oligarchára, mint korábban.
Ebben a pillanatban Péter zsebében megremegett a telefon.
— Elnézést, fel kell vennem — mosolygott, és felállt az asztaltól.
Nyina azonnal kihasználta az alkalmat.
— Tánya, a vőlegényed persze fiatal, de ha van pénze, akkor meg kell ragadni az alkalmat. És remélem, a család támogatása is a gazdagságához méltó lesz. Igazából erről akartam beszélni veled. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy az autódat át kell adnod Uljanának.
— Milyen értelemben?
— A szó legszorosabb értelmében. A kislány megszerezte a jogosítványt, nem kényelmes neki metróval járni az egyetemre.
— Igen! A minap, amíg a megállóig gyalogoltam, majdnem megfáztam! — bólogatott Uljana. — Neked meg nincs is szükséged autóra. Két lépés a munkahelyed.
— És a munkán kívül nincs is hová menned — tette hozzá az anya.
Tatyjana szó szerint megdermedt ettől a szemtelenségtől.
— Az autóra nemcsak a munkához van szükségem. Ez az első. Másodszor pedig: az autó, akárcsak a lakás, ahol élek — minden Petjáé!
— Petjáé? Ugyan már! Azt mondod neki, hogy az autó szervizben van, aztán majd el is felejti. Veszeked neki egy újat, és mindenki elégedett lesz.
— Elfelejti? Az autót? Ez nem valami zsebkendő… — Tánya elfordult. Már belefáradt abba, hogy a családja egyre növekvő igényein csodálkozzon.
Amióta Tánya jól keresett, szó szerint rászálltak! A szülei meg voltak győződve róla, hogy Tatyjana nagyfőnök, hatalmas pénzek vannak a számláján.
És ezért egyszerűen kötelessége mindenkivel megosztani. Csakhogy most minden a visszájára fordult…
— És különben is, miért kellene neki elszámolnod? Az autót ő ajándékozta neked, hát add oda nekünk!
— Mondom, hogy nem az enyém! Nem ajándékozott nekem semmit.
— Most még nem a tiéd, de holnap már az lesz! Fogd kézen, és vidd el egy közjegyzőhöz! Írasson mindent a nevedre!
— Hiszen ti már majdnem család vagytok — súgta az anya. — Amint összeházasodtok, te hozzá költözöl, a te kis lakásodba pedig beköltöztetjük Uljanát!
— Pontosan! Nekem onnan közelebb lesz az egyetem is! Kevesebb benzinre költök — bólogatott Uljana.
— Igen, ez mind persze nagyszerű. Csakhogy minden vagyon a nagymamája nevén van — hazudta gyorsan Tánya.
— Ugyan már?! Hiszen biztos fél lábbal a sírban van!
— Egyáltalán nem. A nagymama remek formában van. Sőt, még mindig ő vezeti a céget. Kemény asszony.
— Hazudsz! Egyszerűen nem akarsz segíteni nekünk — hitetlenkedett az anya.
— Akkor hívd fel holnap, és kérdezd meg tőle. Na jó, nekünk Petjával mennünk kell. Valószínűleg épp most hívja a nagymamája. Még ma el kell mennünk hozzá. Köszönjük a szívélyes fogadtatást.
— Várj, Tánya! Elfelejtetted a tandíjat!
— Igen, a pénzről… A szükséges összeget már átutaltam az egyetem gazdasági osztályának. De ez volt az utolsó alkalom.
Így is már több mint két éve fizetek helyetted, pedig az volt a megállapodás, hogy csak az első évre adok kölcsönt. Most már harmadéves vagy. A következő szemesztertől magad fizeted a tanulmányaidat.
— Honnan vegyek én ennyi pénzt?! — kapott a levegő után Uljana.
— Tanulj jobban, és menj át államilag támogatottra. Vagy kérd meg a barátodat. Ő is dolgozik — mondta Tánya, majd felkapta a táskáját, intett egyet, és kilépett a szobából.
— Menjünk — szólt Petjához, aki nagy igyekezettel tett úgy, mintha telefonálna.
Senki nem kísérte ki őket. A család hevesen vitatta, mennyire elpimaszodtak a gazdagok, és hogy a saját lányuk sajnál tőlük egy kis pénzt a hozzátartozók megsegítésére.
— Tekintsük úgy, hogy sikeresen letetted a szakmai gyakorlatot — mondta Tatyjana, miközben beindította az autót. Petja kiválóan eljátszotta a vőlegény szerepét egy pecsétért és az ő aláírásáért cserébe.
— Na, akkor most az én szüleimhez megyünk? — viccelődött Petja.
— Dehogy! Köszönöm szépen, de kihagyom. Hová vigyelek?
— Erre az utcára, legyen szíves — Petja hangja ismét hivatalossá vált, közte és a főnöke között visszaállt a formális viszony.
Tánya persze aggódott amiatt, hogy ilyesmire vetemedett, szó szerint lesokkolva a fiatal gyakornokot, aki épp rosszkor jött be egy pecsétért, a cégénél töltött gyakorlat igazolásához.
Amíg mások dolgoztak, Petja lelkiismeretesen lógta a gyakorlatot. Így hát a főnöknő utasítására színészként kellett helytállnia.
Mégsem bánta meg. Tudta, hogy a fiatal gyakornok hamarosan elfelejti ezt a mulatságos kalandot.
Cserébe többé nem fognak tőle lehetetlen dolgokat követelni, és nem várják el tőle az állandó segítséget a fiatalabb húga számára.
És ha kell, nem egyszer fogja még emlékeztetni őket Petya nagymamájára, és demonstratívan kifordítja majd a „üres” zsebeit.
Mire nem képes az ember csak azért, hogy a rokonság végre leszálljon a nyakáról!
— Köszönöm. Szórakoztató volt — mondta a fiú, amikor Tatyjana autója megállt az öreg ház előtt.
— A pecsétért hétfőn jöjjön — mondta a nő, a manikűrjét nézve.
— Rendben.
Hétfőn Péter virágokkal érkezett.
— Ez meg mi? Kenőpénz? — vonta össze a szemöldökét.
— Nem. Ez önnek szól. Csak úgy, szívből.
— Tényleg? Akkor ez meg magának. Szintén szívből — mondta, majd határozott mozdulattal rányomta a pecsétet a dokumentumra, és aláírta. — Sok sikert, Péter.
Az üzletben nemcsak a tisztesség számít: néha azok járnak szerencsével, akik mernek kockáztatni, és jól játsszák el a szerepüket.
A fiatalember átvette az iratokat, majd egy pillanatnyi habozás után összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
— Tánya, és ma munka után mit csinál?
— Dol… — kezdte volna, de hirtelen meggondolta magát.
Petya egészen kellemes, és egyáltalán nem buta fiú volt. És bár hat évvel fiatalabb volt nála, miért is ne mennének el egy csésze kávéra?
— Ma munka után teljesen szabad vagyok. Várjon egy kicsit.
Petya elmosolyodott, és később segített a főnöknőnek felvenni a kabátját. Egyikük sem szőtt nagy terveket, de azon az estén egyszerűen jó volt együtt lenniük.
💬 Barátok, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, írjatok kommenteket, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
