Marina hátradőlt a széken, olyan ember benyomását keltve, aki hozzászokott ahhoz, hogy parancsoljon, és meg is kapja, amit akar. Kifestett ajka elégedett mosolyra húzódott, miközben végignézett az öccse lakásának szerényen megterített asztalán.
– Alina, szívecském – húzta el a szót, miközben tökéletes manikűrös körmeivel dobolt az asztallapon –, remélem, a desszert nem a legközelebbi szupermarketből való? Én hozzá vagyok szokva a minőségi termékekhez. És egyáltalán, miért van ilyen kevés étel? Spóroltok?
Alina a tűzhely mellett állt, görcsösen szorongatva az edényfogót. A mellkasában lassan forrni kezdett a harag, amit már három órája igyekezett elfojtani. Amióta Marina átlépte a küszöbüket, úgy viselkedett, mintha hatalmas megtiszteltetésben részesítette volna őket a jelenlétével.
– Marina, egész nap főztünk – mondta halkan Alina, próbálva megőrizni a nyugalmát. – Jegor külön elment a piacra az alapanyagokért…
– Ó, ugyan, HAGYD már! – vágott közbe a vendég, hatalmas aranygyűrűs kezével hadonászva. – A piacra! Milyen provinciális. Én csak prémium üzletekből rendelem a dolgokat. Az én Vlagyikomnak teljesen más a hozzáállása az élethez. Ő érti, hogy egy nőt kényeztetni kell.
Jegor kényelmetlenül fészkelődött a széken, és bűntudattal teli pillantást vetett a feleségére. Mindig elveszettnek érezte magát idősebb nővére társaságában, aki gyerekkora óta hozzászokott ahhoz, hogy elnyomja és megalázza.
– Marisa, ugyan, miért kell ezt? – mormogta. – Mindenünk rendben van…
– RENDBEN? – Marina teátrálisan a magasba lendítette a kezét. – Jegorka, nézz magadra! Te egy tehetséges építész vagy, mégis ebben a… hogy is fogalmazzak finoman… szerény kis lyukban élsz. És a feleséged is éppen ilyen – egy csendes, szürke általános iskolai tanárnő.
Alina érezte, ahogy az arcába szökik a vér. A tűzhely felé fordult, úgy téve, mintha a desszert elkészítésével lenne elfoglalva. Valójában csak nem akarta, hogy a férje és a nővére lássa a sértődöttség könnyeit a szemében.
– Egyébként, a desszertről jut eszembe – folytatta Marina, miközben a körmét vizsgálgatta. – Remélem, ez nem valami primitív „Napóleon” a sarki cukrászdából? Én a kézműves desszertekhez vagyok szokva. Múlt hétvégén Vlagyikkal egy étteremben voltunk, ahol bámulatos levendulás crème brûlée-t szolgáltak fel, és…
– Ez egy házi sajttorta – szakította félbe Alina, és egy gyönyörű tálat helyezett az asztalra. – Én magam csináltam, egy recept alapján…
– Házi? – fintorodott el Marina, mintha valami savanyút kóstolt volna. – Nos, házi kosztként… elviselhető. Bár én a professzionális cukrászsüteményeket preferálom. Na, jöhet! És ne felejtsétek el becsomagolni a maradékot. MINDENT, ami maradt. Vlagyik édesszájú, megkínálom ezekkel a… kísérleteitekkel.
Alina gépiesen szeletelte a sajttortát, ügyelve arra, hogy ne vegye figyelembe, ahogy Marina undorodva piszkálja a villájával a desszertet, mintha attól félne, valami kellemetlent talál benne.
– Az íze… sajátos – mondta végül ítéletként a vendég. – Gondolom, spóroltál a sajton? Én csak „Philadelphia” sajtot használok, ebben pedig biztosan valami olcsóbb van.
– Ez „Philadelphia” – préselte ki a fogai között Alina.
– Tényleg? Furcsa. Lehet, hogy lejárt volt. Vagy hamisítvány. A ti kis boltjaitokban mindent eladnak. Na mindegy, nektek ez is megteszi. Jegor, tölts nekem konyakot! Csak ne mondd, hogy az sincs!
– Van… van – Jegor sietve felállt az asztaltól, és a bár felé indult.
Marina végigkísérte a tekintetével, majd megrázta a fejét.
– Szegény kis öcsém. Sohasem tanult meg élni. Ugyanolyan balek maradt, mint gyerekkorában. Emlékszel, hogy sírtál, amikor elvettem a játékaidat? És anya mindig azt mondta: „Engedj a nővérednek, hiszen ő lány”. És te engedtél. MINDIG engedtél.
Faux mosollyal fordult Alina felé.
– Te pedig, drágám, biztos azt hitted, jó vásárt csináltál? Végül is építész, nem valami lakatos. De a mi Jegorkánk egy egyszerű lélek, beéri kevéssel. Nem úgy, mint az én Vlagyikom – na, ő egy igazi férfi! Tudja, hogyan kell pénzt keresni, és hogyan kell elkölteni. A múlt héten ajándékozott nekem egy háromszázezres karkötőt. Csak úgy, alkalom nélkül!
Alina hallgatott, és olyan erősen szorította a konyharuhát, hogy elfehéredtek az ujjai. A fejében cikáztak a gondolatok: arról, hogyan spórolnak Jegorral a lakáshitelre, hogyan korrepetál esténként, hogyan vállal a férje plusz projekteket…
– És a mi lakásunk természetesen nem ér fel a ti lyukatokhoz – folytatta Marina, miközben átvette a konyakos poharat a testvérétől. – Négy szoba, európai szintű felújítás, kilátás a parkra. Vlagyik azt mondja, hamarosan házba költözünk. Már nézzük is a lehetőségeket. Ti meg csak nyomorogni fogtok a két szobátokban?
– Nekünk ez elég – mondta halkan Jegor.
– Elég! – horkant fel a nővére. – Mindig ez van. „Elég”, „normális”, „megteszi”. Az anyánk, nyugodjon békében, mindig azt mondta, hogy nem viszed semmire. És mit látok? Igaza volt!
Marina kiitta a konyakot, és határozottan az asztalra koppintott.
– Na, csomagoljátok be az ennivalót. MINDENT csomagoljatok be – a salátákat, a főételt és ezt a ti… sajttortátokat. Holnap jönnek a barátnőim, megmutatom nekik, hogyan él az öcsém. Jót fogunk nevetni.
– Miért beszélsz így? – Jegor zavartnak tűnt. – Hiszen rokonok vagyunk…
– ROKONOK? – nevette el magát Marina. – Jegorka, a rokonok segítik egymást. De te mit tettél értem? Amikor utoljára kértelek – emlékszel? –, hogy tervezz egy kerti pavilont a dácsánkhoz, mit válaszoltál? Hogy nincs időd! NINCS IDŐD a saját nővéredre!
– Tényleg hajtós volt a munka…
– Kibúvók! Örökös kibúvók! Tudod, mit gondolok? Egyszerűen irigy vagy. Irigy vagy, hogy én jobban élek, hogy a férjem igazi férfi, nem pedig egy papucs. Hogy nekem mindenem megvan, neked meg…
A szoba köré intett leplezetlen megvetéssel.
– …neked meg csak EZ jutott.
Alina lassan felállt az asztaltól. A mozdulataiban egyfajta ruganyos összeszedettség jelent meg, amit Jegor még sosem látott. Nyugodtan összeszedte a piszkos tányérokat, és bevitte őket a konyhába.
– Hé, mondtam, hogy csomagoljátok be az ételt! – kiáltott utána Marina. – Süketek vagytok?
Alina üres kézzel tért vissza a szobába. Megállt a sógornője előtt, és figyelmesen ránézett, mintha először látná.
– Marina – a hangja szokatlanul határozott volt –, mondd csak, a te Vlagyikod… ő tud a szeretődnél tett látogatásaidról?
Halálos csend telepedett a szobára. Marina tátott szájjal dermedt meg, Jegor pedig értetlenül kapkodta a tekintetét a felesége és a nővére között.
– Milyen BAROMSÁGOT beszélsz? – préselte ki végül a vendég, de a hangja megremegett.
– Nem baromság – Alina elővette a telefonját, és megnyitotta a galériát. – Látod ezeket a képeket? A Turgenyev utca 45. szám alatti lakásból jössz ki. Ez múlt kedden volt, délután kettőkor. Itt pedig ugyanott vagy pénteken. És hétfőn is. Vicces, hogy azt mondtad Vlagyimir Petrovicsnak, hogy kozmetikushoz mész, igaz?
Marina felugrott a székről, az arca lilába fordult.
– Te… te KÖVETTÉL engem?!
– Nem – Alina megrázta a fejét. – Csak a kolléganőm ugyanabban a házban lakik. És nagyon figyelmes. Főleg, amikor látja, hogy egy férjes asszony rendszeresen látogatja egy fiatal fitneszedző lakását.
– A KURVA ÉLETBE! – visította Marina. – Hogy mersz ilyet! Ez… ez rágalmazás! Beperellek!
– Tedd azt – vonta meg a vállát Alina. – De előbb magyarázd meg a férjednek, miért nem a szépségszalonban, hanem egy ékszerüzletben történtek a közös kártyátokról a levonások. Igen, pont abban, ahol a kétszázezres órát vetted. Nem magadnak, természetesen.
Jegor megdöbbenve nézett a feleségére.
– Alina, honnan tudod…
– A nővéred szeret dicsekedni, drágám. Amikor legutóbb leereszkedett hozzánk, az asztalon hagyta a telefonját. Érkezett egy banki értesítés. Véletlenül láttam. Felkeltette az érdeklődésemet. Kiderült, hogy a mi Marinánk igen érdekes kettős életet él.
– Akkor MENJ A PICSÁBA! – ordította Marina, kapva a táskájáért. – Kicsinyes, irigy népség! Más magánéletében turkáltok, mert nektek nincs sajátotok!
– Egyébként, ha már a fehérneműnél tartunk – folytatta Alina rendíthetetlen nyugalommal. – Biztos vagyok benne, Vlagyimir Petrovicsot érdekelni fogja, kinek veszel prémium férfi fehérneműt. Nyilván nem neki – különböző méretetek van.
Marina megtorpant az ajtó felé vezető úton. Arca a lilából halálsápadtra váltott.
– Mit akarsz? – sziszegte.
– Semmit – Alina visszaült az asztalhoz, és felvette a kihűlt teás csészéjét. – Abszolút semmit. Csak azt, hogy SOHA TÖBBÉ ne tedd be a lábad a házunkba. És felejtsd el, hogy van öcséd.
– Nem mered elmondani Vlagyiknak! – Marina a szék támlájába kapaszkodott. – Nem is érted… MEGÖLNE!
– Tényleg? – Alina felhúzta a szemöldökét. – És amikor a férjemet aláztad, lúzernek nevezted, és gúnyolódtál az életünkön – akkor gondoltál a következményekre?
– Az más! Én csak… jót akartam! Érvényesülni akartam segíteni Jegornak!
– NEM – vágta rá Alina, és a hangja acélos lett. – Te a saját önigazolásodat kerested rajtunk keresztül. Királynőnek akartad érezni magad a „csóró rokonok” hátterén. Csak pechedre, a birodalmad hazugságra épült.
Jegor végre visszanyerte a beszédkészségét.
– Marina, ez igaz? Megcsalod Vlagyikot?
A nővére felé fordult, és könnyek jelentek meg a szemében.
– Jegorka, öcsém, te ismersz… ez az egész egy félreértés… én csak…
– ELÉG A HAZUGSÁGBÓL! – ripakodott rá váratlanul Jegor, mire mindkét nő összerezzent. – Egész életedben hazudtál! Nekem, a szüleinknek, most meg a férjednek! És egész életedben megaláztál, nevetségessé tettél!
Felállt, és Alina meglepetten látta a szelíd férje szemében az igazi haragot.
– Tudod mit, nővérkém? Mindig sajnáltalak. Igen, SAJNÁLTAK. Mert láttam, hogyan szenvedsz, miközben azt próbálod mutatni, ami nem vagy. Az a sok pózolás, az a sok flitter – ez mind a komplexusaidból fakad! Sosem tudtad elfogadni magad!
– Fogd be! – visította Marina. – Nem értesz te semmit!
– Értek! Többet, mint gondolnád! Vlagyik nem szerelemből vett el. Mindenki tudja. Egy szép dísztárgy kellett neki a státuszához, neked meg egy gazdag férj. És most ott élsz egy aranykalitkában, és gyűlölsz minden percet. Ezért szereztél szeretőt – egy harmincéves szépfiút, aki kiszívja belőled a pénzt!
– Honnan tudod…
– Azt hiszed, teljesen vak vagyok? Artyom Voronov, a fitneszedző, híres a gazdag hölgyek vadászatáról. Három éve egy képviselő feleségétől csalt ki egy lakást. Aztán jött egy szalonhálózat tulajdonosa – neki egy Porschét vett. Most meg te következel. És tudod, mi a legviccesebb? Egyszerre négy nővel találkozgat!
Marina megingott, és súlyosan a székére rogyott.
– Ez nem igaz…
– De az – Alina kinyitott egy másik mappát a telefonján. – Itt van egy szőkével – ő egy építési vállalkozó felesége. Itt meg egy barnával – egy olajmágnás lánya. Mind e heti fotók. Amíg te órát vettél neki, ő mással jachtozott.
Marina a kezével takarta el az arcát. A válla rázkódott.
– Tudjátok mit? – Alina felállt. – Őszintén sajnállak. Annyira igyekeztél megalázni minket, megmutatni a helyünket, miközben te magad élsz pokolban. Nincs szereteted, nincs tiszteleted, még elemi emberi melegséged sincs. Csak pénzed, ami nem tesz boldoggá.
– Nekünk viszont van – tette hozzá halkan Jegor, átölelve felesége vállát. – Van szeretetünk. Meg tiszteletünk. És boldogságunk. Olyan, amit semmilyen pénzért nem lehet megvenni.
Marina lassan felemelte a fejét. A sminkje elkenődött, és a gondozott arcát egy szánalmas maszkká változtatta.
– Mit… mit szándékoztok tenni? Elmondjátok Vlagyiknak?
Alina és Jegor egymásra néztek.
– Minek? – vonta meg a vállát Alina. – Úgyis mindent tönkreteszel magad körül. Előbb-utóbb az igazság úgyis napvilágra kerül. Az ilyen titkok nem maradnak rejtve sokáig.
– De ha még egyszer megjelenel a házunk küszöbén – tette hozzá Jegor –, ha akár csak egyszer is megpróbálod megalázni a feleségemet vagy engem – Vlagyik mindent megtud. Bizonyítékokkal.
Marina valahogy talpra állt. A tűsarkúja bizonytalanul, részegen kopogott a padlón.
– Az étel… – rekedte ki. – Megígértétek, hogy becsomagoljátok…
– TAKARODJ! – ripakodott rá Alina akkora erővel, hogy Marina hátrált. – Takarodj a házunkból, mielőtt meggondolnám magam, és elküldöm a drága Vlagyikodnak az érdekes fényképek egész válogatását!
Marina kirohant az ajtón, anélkül, hogy búcsúzott volna. Hallották, ahogy a sarkú cipője kopog a lépcsőn, és ahogy a lépcsőházi ajtó becsapódik.
Jegor elkábultan rogyott vissza a székére.
– Alina… honnan tudtál te mindent? Az igazság a kozmetikusról, az edzőről…
A felesége rejtélyesen elmosolyodott.
– Emlékszel Katira, a barátnőmre? Bankban dolgozik. A férje pedig rendszergazda abban a fitneszklubban, ahol ez az Artyom dolgozik. Meglepő, milyen kicsi a világ, és mennyit pletykálnak az emberek egy csésze kávé mellett.
– De a fényképek…
– A fényképeket az unokaöcsémmel készíttettem. Hobbi-fotós, úgyis mindig városképeket fotóz abban a kerületben. Csak megkértem, hogy… terjessze ki a fotózás témakörét.
Jegor megrázta a fejét.
– Nem ismerek rád! Mindig olyan… lágy, engedékeny voltál…
– AZ IS VAGYOK – ült az ölébe Alina, és átölelte a nyakát. – De csak azoknak, akik megérdemlik. De ha valaki megbántja a drága férjemet, bennem egy egészen más ember ébred fel. Gonosz. Veszélyes. Aki kész megvédeni a családját.
– De nem mondtad volna el igazából Vlagyiknak, ugye?
– Miért ne? – vonta meg a vállát Alina. – Joga van ismerni az igazságot. De ez az ő dolguk, oldják meg ők maguk. A lényeg, hogy a nővéred többé nem zaklat minket a megalázásaival.
Jegor szorosan átölelte a feleségét.
– Tudod, ma egy fontos dolgot értettem meg. Egész életemben tűrtem Marina hóbortjait, azt gondolva, hogy ez a helyes, hogy engedni kell, lágynak kell lenni. De kiderült, hogy néha meg kell mutatni a fogadat. Különben felfalnak.
– És még valami – mosolygott ravaszul Alina –, egyáltalán nem általános iskolai tanárnő vagyok. Mondtam neked, hogy előléptettek. Most már igazgatóhelyettes vagyok nevelési ügyekben. És hidd el, tizenöt évnyi gyerekekkel és szüleikkel való munka után az olyan típusok, mint a nővéred, számomra már csak levegőnek számítanak.
Ültek átölelve a kis, de otthonos konyhájukban. Az ablakon túl kigyúltak az esti fények, az asztalon pedig hűlt a megmaradt sajttorta – az, amit Marina sosem tudott magával vinni.
– Egyébként – jutott eszébe Jegor –, mi van azokkal a levonásokkal az ékszerboltban? Az igaz?
– Fogalmam sincs – nevetett fel Alina. – Csak feltételeztem. A reakciójából ítélve – betaláltam.
