– „Ninácska, még a csokrot is a legolcsóbbat vetted, a mappát meg úgy hoztad ide, mintha értekezletre jönnél. Na ne már.”
Ránéztem, és nem kaptam el a tekintetemet.
– Olvassuk el együtt.
És elővettem az első lapot.
**Olvassátok fel hangosan**
– Százhúszezer a konyhabútor. Én fizettem. Itt a banki utalás bizonylata. Ez, Galina Petrovna, az a bizonyos garnitúra, amely mellett később a szomszédasszonynak azt mondta, hogy a fia mennyire gondoskodik önről.
Valaki köhögött.
A lapot a tányérja mellé tettem, és előhúztam a következőt.
– Hetvennyolcezer. A fogak. Itt a kivonat. Ez volt akkor, amikor mindenkinek azt mesélte, hogy ön spórolta össze, és senkitől nem kért egy kopejkát sem.
A mosolya megremegett. Na, csak egy kicsit.
– Nina, hagyd abba – mondta Oleg már hangosabban. – Nem vagy magadnál.
– Ülj csak – válaszoltam neki. – Amíg rágcsálsz, rágcsálj tovább.
Tamara tátva maradt szájjal nézett. A mellettem ülő vendég abbahagyta a húspogácsa vágását.
– Harmincnégyezer. Az utazás. Százkilencvenezer a fia adóssága. Negyvenhatezer az előszobaszekrény. És itt a te elismervényed, Oleg. Két hónapra kérted.
A lapot felé csúsztattam. A papíron ott volt az aláírása. Ferde, sietős. Még mindig ismerős.
– Ne hozd szégyenbe a családot – sziszegte, és elkapta a csuklómat.
Nyugodtan kihúztam a kezemet.
– A családot nem a papírok hozzák szégyenbe. A családot azok az emberek hozzák szégyenbe, akik évekig más zsebéből élnek, és úgy tesznek, mintha ez lenne a természetes.
Galina Petrovna kihúzta magát.
– Mit képzelsz magadról? Hetvenéves vagyok, és én vagyok az anyja.
– Ön az anyja – mondtam. – De nem az én úrnőm.
Csend lett.
Elővettem az utolsó borítékot. Nem a legvastagabb volt, de a legfontosabb.
– Ez pedig a nyaralóra vonatkozó közjegyzői beadvány másolata. Arra az esetre, ha valaki már eldöntötte volna, hogy nélkülem ajándékozza el.
Oleg elsápadt, mint a kocsonya.
– Hallgatóztál?!
– Nem. Te beszéltél túl hangosan.
Tamara az asztalra szegezte a tekintetét, de a füle egészen kivörösödik. A vendégek mocorogni kezdtek. Valaki a víz után nyúlt. Valaki hátradőlt, hogy jobban halljon.
Galina Petrovna még megpróbálta összeszedni magát.
– A pénzt nem szokás a rokonok orra alá dörgölni. Ez alantas dolog.
– De ezekből a pénzekből némán élni lehet? – kérdeztem.
Senki sem válaszolt.
**A torta az övék marad**
Oleg olyan hirtelen állt fel, hogy meglökte a villát. Csörögve esett a padlóra.
– Menjünk haza, azonnal. Ott megbeszéljük.
Az utolsó családi parancs. Ugyanazon a hangon, ahogy általában a sót szokta kérni.
– Én majd hazamegyek magamtól. Te pedig döntsd el, hova kell menned.
– Nina, most mindent tönkretettél – mondta Tamara, már meg sem próbálva leplezni, hogy a dolog kínos élvezettel tölti el. – Lehetett volna halkabban is.
– Már volt halk – válaszoltam. – Harminc évig nagyon halk.
Galina Petrovna hirtelen csúnyán összeesett. Úgy, ahogy az életben szokás. Összeszorította az ajkait, mélyebbre csúszott a székben, fogott egy szalvétát, és gyűrni kezdte az ujjaival.
– Én talán a te eltartásodon éltem? Hogy idáig süllyedtem…
Néztem, ahogy gyűri a szalvétát, és a düh magától elmúlt.
– Nem eltartáson élt, Galina Petrovna – mondtam. – Egyenesen a nyakamon ült, és úgy tett, mintha ez családi szeretet lenne.
Oleg megrántotta a széket.
– Elég!
– Nem, neked elég – mondtam. – A nyaralót senkinek sem adod át. A számláimról többé egy fillért sem veszel el. És ma éjszaka nem mellettem fogsz aludni, mint egy sértődött kisfiú, hanem ott, ahol kényelmesebb számodra hallgatni és bólogatni.
Felálltam, fogtam a táskámat és a csokrot. Igen, azt a legolcsóbbat. Hirtelen jónak tűnt. Erős, fehér krizantémok, hivalkodó szalagok nélkül.
Az asztalon ott maradt a mappa és a krémes rózsákkal díszített torta.
**Konyha tanúk nélkül**
A taxi gyorsan jött. A sofőr dohány- és mentolos rágógumi-szagú volt, a kocsiban valami régi, rekedtes hangú zene szólt. Beültem, az ölembe fektettem a csokrot, és csak akkor vettem észre, hogy még mindig a kezemben tartom az egyik piros kötözőt. Leszakadt.
– Hova megyünk? – kérdezte a sofőr.
Megadtam a címet, és hirtelen rájöttem: otthon könnyű lesz. Mint egy nagy takarítás után, amikor kivittem a zsákokat és kinyitottam az ablakot.
A lakásban csend volt. A konyhában az edényszárítóban két csésze állt. Az övé, a csorba fülű, és az enyém, a kék, vékony peremű. Feltettem a vizet, levettem a fülbevalóimat, aztán visszatettem őket. Szerettem volna teljesen összeszedett maradni. Még magamnak is.
Oleg egy óra múlva ért haza. A kulcs megfordult, az ajtó kinyílt.
– Mit műveltél? – kérdezte már az ajtóból. – Anya fehéren fekszik.
– Az új kanapén?
Bámult rám. Nem erre számított.
– Nevetségesnek tartod?
– Nem. Nekem minden világos.
Bement a konyhába, leült, és azonnal a kenyértartóhoz nyúlt, mintha a veszekedésnek magától vacsorába kellett volna torkollnia.
– Bolhából elefántot…
– Ne kezd el.
– Csak azt akartam, hogy minden normális legyen.
– Normális kinek?
Elhallgatott. Aztán kimondta a szokásosat:
– Hiszen nem vagyunk idegenek.
És akkor valami elpattant bennem.
– Az idegenek nem turkálnak a számláimban, Oleg. Az idegenek nem ígérgetik el a nyaralómat, és legalább néha szégyellik magukat.
Ült, a körmével egy morzsát kapargatott az asztalon. Túl sokáig keresgélt kényelmes helyet köztem és az anyja között, így végül mindkettőn kívül rekedt.
– És most mi lesz? – kérdezte.
– Most összecsomagolsz, és elmész az anyádhoz. Három napra. Utána beszélünk a válásról és a pénzről.
– Ezt komolyan gondolod?!
– Mondtam már: a tósztom kész volt.
Zajos csomagolásba kezdett. Csapkodta a szekrényajtókat, eldobálta a zoknijait, és motyogott valamit. De összepakolt. Amikor a csomaggal és a kabátjával kilépett a folyosóra, hirtelen visszafordult:
– Az egész csak emiatt az étterem miatt volt?
– Nem. Azért volt, mert te harminc évig rágtál, miközben engem felemésztettek.
Elment. Vége.
Bezártam az ajtót, elfordítottam a kulcsot, és hosszan bámultam a tenyeremet. Aztán elmostam a csészét, amiből ivott, a szekrény legtávolabbi sarkába tettem, és elővettem a kredenc tetejéről egy kis üveg meggydzsemet. Kinyitottam. Vastagon kentem a kenyérre, visszanézés nélkül.
Három nap múlva Oleg még két csomagot elvitt az anyjához, és arra kért, „ne hozzak elhamarkodott döntést”. Egy hét múlva egy ingatlanügynökségi nővel érkezett, a nyaralóról akart beszélni, de csak az elismervényről és az utalásokról volt szó. Itt is rágott. De már étvágy nélkül.
Galina Petrovna azóta nem hívott. Tamarán keresztül üzente meg, hogy „tönkretettem a születésnapját”. Lehet, hogy így volt. Cserébe a nyaralóhoz senki sem nyúlt. A számlámról többé nem folyt el a pénz. A konyhában pedig végre a vízforralót lehetett hallani, nem valaki más étvágyát.
Ma reggel egy vázát tettem az asztalra, ugyanazzal a krizantémmal. Még mindig ott vannak. Fehérek és erősek, egyetlen szirmuk sem hullott le.
*Ön kiállította volna a számlát a rokonoknak egy ünnepségen, ha egyébként továbbra is csak pénztárcának használták volna?*
– „Nina morog egyet, aztán lenyugszik”… Hát egy ilyen mondat után már nem a mappát, de a bőröndöt is elő kellett volna készíteni neki. Amíg egy nő hallgat, addig a lakást, a nyaralót és a lelkiismeretet is rárakják. De mihelyt előhúzza a papírokat, hirtelen mindenki emlékezni kezd a tisztességre.
