„Vasárnap Lenka áthozza a cuccait a kétszobás lakásotokba. A kisebbik szobában, ahol a számítógéped van, Olya, majd elhelyezünk neki egy kanapét. És ne játsszad itt a nagyúrnőt – a laptopoddal nyugodtan ülhetsz az ebédlőasztalnál is.”
Nem akadtam félre a teától. A félbehagyott perecet sem ejtettem ki a kezemből. Könyvelőként dolgozom távmunkában: tizenöt egyéni vállalkozó ügyeit viszem – az autószerelő műhelyektől a gyrososokig. Túléltem már számlablokkolásokat, váratlan adóvizsgálatokat és olyan ügyfeleket is, akik egy cipősdoboznyi nyugtát hoztak be egy egész negyedévről. Az idegeim már rég olyanok, mint az acélsodrony. Egyszerűen csak nyugodtan arrébb toltam a csészémet a viaszosvászon terítő szélére, és ránéztem az anyósomra.
Tamara Vasziljevna egy hangos, telt idomú nő volt, aki szentül meg volt győződve arról, hogy az ő szava törvény az egész család számára. Úgy falta a házi készítésű palacsintámat tejföllel, mintha ő lenne itt a háziasszony. Mellette ült a lánya, a huszonnyolc éves sógornőm, Lenka. Lenka lelkesen kaparta a kanállal a lekváros tál alját, miközben minden porcikájával a szerencsétlen áldozatot játszotta.
A férjem, Szláva, egy egyszerű munkás, nem rossz ember, de halálosan retteg a konfliktusoktól az anyjával, bűntudatosan piszkálta villával az asztalterítőt.
„Elnézést, Tamara Vasziljevna” – mondtam nyugodt, természetes hangon. – „Kinek is állítunk fel kanapét, és hová?”
Szláva és én már öt éve éltünk ebben a kilencemeletes házban, a város szélén. A lakás nem volt egy palota, de az évek alatt rendben tartottam és óvtam: magam tapétáztam, akciósan vettem laminált padlót, a második szobában pedig kialakítottam magamnak egy apró dolgozósarkot, mert a számokkal való munkához csendre van szükségem.
„Oljecska, hát tudod, hogy Lenának baja esett!” – tárta szét a kezét az anyósom.
„Az élettársa, Kolyka, kidobta! Azt mondta, szedje a sátorfáját és húzzon el! El tudod képzelni, milyen gazember? A szegény kislány az utcára került egy ötéves kisfiúval!”
„Kétszobás lakásotok van. Lesz elég hely” – szólt közbe Lenka anélkül, hogy felnézett volna.
„Csak annyit, Olya, hogy a macskádat zárd be az előszobába. A kisfiamnak, Gyenyisznek allergiája lehet a szőrre. És ürítsd ki nekem a hűtőszekrény alsó polcát.”
„És még valami – reggelente csendre van szükségem. A stressztől migrénem van, szóval ha reggel hétkor elkezded csapkodni a lábasokat, panaszt fogok tenni. A kisfiamat, Gyenyiszt pedig felváltva fogjuk óvodába vinni és érte menni, mert nagyon hamar meg fogom unni, hogy ilyen messziről kell utaznom a ti külvárosi részetekből.”
Bennem egy láthatatlan számológép kattant. Nemcsak beköltözni akartak a lakásomba. A fejemre akartak ülni, lógatni a lábukat és házvezetőnőként parancsolgatni nekem.
Szláva köhécselt egyet.
„Oljus, na, őszintén… Lenkának most balszerencsés időszaka van. Hová máshová mehetne? Lakik nálunk pár hónapig, amíg nem talál munkát. Család vagyunk. Összébb húzzuk magunkat.”
Család. „Összébb húzzuk magunkat”. Milyen kényelmes kifejezés ez, amikor mindig valaki másnak kell helyet adnia.
Lassan összekulcsoltam a kezeimet az asztalon.
„Rendben. Beszéljük meg a szervezési kérdéseket” – mondtam, miközben az anyósomra néztem.
„Tamara Vasziljevna, emlékeztessen, hány szobás a saját lakása? Három, ha nem tévedek. Nagy lakás, jó elosztással. Miért nem költözik Lenka és az unokája a saját anyjához?”
Az anyósom felháborodásában kivörösödött.
„Olya, te megőrültél?! Problémáim vannak a vérnyomásommal! Gyenyisz úgy rohangál, mint egy mérgezett egér, nekem nyugalomra van szükségem! És különben is, nagyon jól tudod, hogy két szobát kiadok! Ez a kiegészítés a nyugdíjamhoz!”
„Ja, igen, ön kiadja őket” – bólintottam megértően.
„Nyolc építőipari vendégmunkásnak a közeli építkezésről. Szerződés nélkül, bejelentés nélkül, adózás nélkül. Tudja, hogy Petrov körzeti megbízott már kétszer is kijött a szomszédaihoz a zaj és az egészségügyi állapotok miatt? És hogy az illegális üzletelésért és az adóelkerülésért járó bírság körülbelül három évre előre felemésztené a »kiegészítését«?”
Tamara Vasziljevna elsápadt. A szája viccesen tátva maradt.
„Te… te mégis mivel fenyegetőzöl, a körzetivel?”
„Én csak a tényeket közlöm” – mondtam, és a tekintetemet a sógornőmre vittem. – „Most pedig térjünk át rád, Lena. A »nehéz helyzetedre« és arra a gazember Kolykára.”
Lenka megfeszült és letette a kanalat.
„Mi van Kolykával? Kitett engem a gyerekkel együtt!”
„Kolja egy gumiszerviz tulajdonosa az autópiacon” – emlékeztettem lágyan.
„És mellesleg ő az egyik állandó ügyfelem. Három éve vezetem a könyvelését. Szerdán felhívott, hogy egyeztesse a kasszát. Tudod, Lena, nagyon el volt keseredve.”
Szláva felemelte a tekintetét az asztalról és a húgára bámult.
„Kolja elmondta, miért dobott ki” – folytattam. Nem emeltem fel a hangom, de minden szó nehéz kőként hullott a helyére.
„Felfedezte, hogy két hónapon keresztül te húztad ki a készpénzt a szerviz kasszájából. Nyolcvanezer rubelt, Lena. Amikor pedig ellenőrizte a hiteltörténetedet, kiderült, hogy a saját nevedre vettél fel mikrohiteleket őrült kamatokkal, hogy online kaszinókban játssz.”
„Azért tett ki, mert megjelentek nála a behajtók. Még sajnálta is annyira, hogy nem tett feljelentést a rendőrségen lopás miatt.”
Lenka vörösödni kezdett. Összehúzta magát a sámlin, kerülve a bátyja tekintetét.
„Lenka… ez igaz?” – kérdezte rekedten Szláva.
„Hazudik!” – csicseregte a sógornőm, de annyira hiteltelenül, hogy még egy vak is átlátott volna rajta.
„Folytassuk” – mondtam. Nem állt szándékomban leállni.
„Most pedig beszéljünk a kétszobás lakásunkról és a családi összefogásról.”
Hosszan és jelentőségteljesen néztem a férjemre.
„Szláva. Ezt a lakást nem mi vettük. Ezt a lakást én vettem. Az önerő a nagymamám falusi házának eladásából származott, amit személyesen én örököltem. A jelzáloghitelt pedig, amit elvileg »közösen« fizetünk, én törlesztem az egyéni vállalkozói számlámról. A te negyvenötezer rubeles fizetésed, mint művezető, teljes egészében elmegy a Lada hitelére, a benzinre, a hétvégi sörre és a rezsire. Ezzel ki is merült a te hozzájárulásod a családi költségvetéshez. Én fizetem az ételt, a ruhát, a nyaralást és a felújítást.”
A férjem arca mély, szégyenteljes pírba borult. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de felemeltem a kezem, csendet követelve.
„Szóval semmiféle Lenának, unokaöcsinek vagy idegen kanapénak nincs helye az én otthonomban” – mondtam az anyósomhoz fordulva, aki ülve, nehezen vette a levegőt.
„Te egy háromszobás lakásban élsz. Tedd ki az illegális albérlőket, költöztesd be a lányodat és az unokádat, add el a telket és fizesd ki a mikrohiteleiket, mielőtt a behajtók elkezdenék festékszóróval összefújni az ajtódat. Hozzám pedig csak ünnepnapokon gyere. Előzetes telefonos egyeztetés után.”
Tamara Vasziljevna felugrott. A sámli panaszosan nyikordult.
„Te ribanc!” – köpte ki, miközben megragadta a táskáját.
„Milyen számító ribanc vagy te! Szláva, hallottad, hogyan sárba tiporta az anyádat és a húgodat? Gyerünk, Lena! Te pedig, fiam, ha férfi vagy, szedd össze a cuccaidat és menj el ettől a kígyótól! Majd meglátjuk, hogyan fog itt egyedül sírni a jelzáloggal!”
Kiviharzottak az előszobába. Lenka sietősen belebújt a tornacipőjébe. A bejárati ajtó csapódott, lepattintva a mészréteg egy részét a dobozról. Én nyugodtan felálltam, összegyűjtöttem a koszos csészéket és a mosogatóba tettem őket. Megnyitottam a vizet.
Szláva még mindig az asztalnál ült. Természetesen nem ment összepakolni.
„Olya…” – préselte ki végül, miközben a hátamat bámulta. „Igazán nem tudtam a mikrohitelekről. Meg a kasszáról sem. Anya azt mondta, Kolja talált magának mást…”
Elzártam a vizet, megtöröltem a kezem a törülközőben és felé fordultam.
„Most már tudod. És elmondom neked, Szláva: ha még egyszer meghallom itt a saját otthonomban, hogy áldoznom kell a kényelmemről a te rokonaid kedvéért – elmehetsz élni az anyádhoz. Az illegális albérlőkkel, a behajtókkal és Lenka hisztijeivel együtt. Én pedig maradok itt. Csendben. A macskámmal.”
Egy pillanatra elhallgattam, a zavarodott szemeibe nézve.
„És most vedd a szivacsot és mosogasd el az edényeket. Dolgoznom kell. A negyedéves jelentés nem fogja megírni magát.”
Bementem a kis, nehezen kivívott szobámba és bezártam az ajtót. Egy perc múlva a konyhából a csorgó víz hangja és az edények félénk csörömpölése hallatszott. Szláva mosogatott. A szokványos panel kétszobás lakásomban újra csend és nyugalom lett, és minden újra az én szabályaim szerint ment.
