— Egy senki vagy, Vitya! A pénzemen akartál mindenkinek jópofizni? Nem, ebből elég volt!
A férjem otthon felejtette a telefonját. Megláttam az üzenetet: „Cicám, eladjuk az ő lakását, veszünk nekem Szocsiban!” De nem tudta, mi vár rá.
A férj odaadta az ünnepekre félretett pénzt az anyjának, én pedig üres asztalt terítettem neki
Amikor beszálltam a mentőautóba a nyomorúságos negyvenötezeremmel, még csak nem is sejtettem, hogy pár órával később egy gazdag külföldi életét fogom megmenteni, és hogy az apja, egy milliomos, majd pénzzel és hálálkodással áraszt el. Senki sem hitte volna, hogy egy egyszerű orosz mentősnő képes lesz túlszárnyalni még a spanyol menyasszonyt is.
1950. A lányukat egy disznóért és néhány tyúkért cserélték el. Azt hitték, megszabadultak a szégyentől, mit sem sejtve arról, hogy mocskos titkuk egyszer majd egy idegen család boldog belépőjegyévé válik.
Úgy döntött, megalázza őt: leülteti a zongorához az egész osztály előtt, nyomorúságos hangokra és nevetésre számítva. Ám amikor az ujjak megérintették a billentyűket, varázslatos zene áradt szét a teremben, amely örökre megváltoztatott mindenkit, aki hallotta. Ez nem csupán egy dallam volt – hanem egy teljes történet, elrejtve annak az ujjaiban, akit mindenki alábecsült.
Német ágyasnak nevezték, az anyja pedig egy darab kolbászért és selyemért kitagadta a családból. Pedig egy öreg tölgy odvában német parancsok rothadtak szét, és csak ketten tudták, mely kezek siklatták ki a szerelvényeket a sínekről.
— Hogy vagy, kislányom? Minden pénzt megkerestél már, vagy mi? — érdeklődött Tatyjana anyja, Nyina, kellemetlen kuncogással a telefonban.
Nem tudta megbocsátani az anyósának azt az anyai szeretetet, amellyel a fiát szerette. Azt a szeretetet, amellyel őt – Olenát – soha senki nem szerette.
– Ugye segítesz? A lakást a nevedre íratjuk! Mindenünket, ami még maradt! Anna a nagymamára emelte a tekintetét. A szemében hideg volt. – A lakást? Azt, amelyikből az anyámat egy csecsemővel a karján kidobták? Azt hiszitek, szükségem van a ti négyzetmétereitekre?